Erdész Ádám: Békés megye története (Békéscsaba, 2010)
A honfoglalástól az Árpád-kor végéig
volt összegyűlve... Végre azonban azon egész vidék elpusztítása után a tatárok sok ruthént, kunt s fogoly magyart s kevés tatárságot egyesítvén, a nagy falut minden oldalról körülfogván, a harcra a magyar foglyokat küldék elől, s miután azok egészen elvesztek, a ruthénok, izmaeliták és kunok vívának. A tatárok pedig mindnyájok háta mögött állva, nevetik vala azok baját és romlását, és a harctól visszavonulók közül igen sokakat kardjaik élére hánynak vala, úgy hogy éjjel-nappal egy hétig harcolván s az árkokat betöltvén, a falut bevevék. A vitézeket azután és úrnőket, kik sokan valának, künt a mezőn egy s a parasztokat más oldalra állíták, és pénzüket, fegyvereiket, ruháikat és más javaikat elszedvén s néhány úrhölgyet életben hagyván és kéjökre elvivén, fejszével és karddal mindnyájokat leölék. Egyedül azok maradtak meg, kik hirtelen a halottak közé bukván, mások vérével befecskendve el bírtak rejtezkedni. Óh fájdalom! óh istentelen nép roppant kegyetlensége és dühe! mert aki ennyi nép vesztét józan ésszel elgondolja, ezen helyet vérmezőnek méltán nevezhetné...” Bizonyos védelmet a Sárrét mocsarai adtak, a Körösöktől délre eső terület falvai elpusztultak. A nagyarányú népességpusztulás nyomán először alakult át nagymértékben a megye településhálózata. A régészeti terepbejárások is világosan mutatják, hogy a korábbi településhálózat megritkult, és az okleveleket