Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

LEVÉLTÁRÜGY

ma már rendelkezik, vagy rendelkezhet előbb-utóbb, olyan személyi bázissal, hogy minden lényeges ponton eleget tegyen az elvárásoknak anélkül, hogy öncsonkításra kényszerülne. Nincs tehát arról szó, hogy mi, akik belülről ismerjük a levéltári munkát, ne ismerjük el a selejtezést, rendezést, segédletkészítést stb. akár kezelői, akár levéltárosi szinten. Természetesen elismerjük. - A kezelőknél maradva: majdnem minden levéltárban van egy-két régi, idősebb kezelő, akik az ügyfélszolgálatban, feldolgozó munkában sokszor döntő részt vállalnak, s akik elismert, közmegbecsülésnek örvendő törzstagjai a gárdának. De ők sem igénylik, hogy pl. az a középkoros levéltáros, aki kiváló oklevéltárak összeállítására és középkori latin filológiai kérdések megoldására képes, az vele vállvetve végezze XY üzem vagy tsz anyagának rutinrendezését, illetve jegyzékelését, vagy vele együtt keresse ki valaki szolgálati idejének dokumentumait. Azt viszont igényli mind a régi, mind a fiatalabb kezelő, hogy a levéltáros készítse el a rendezési tervet, képes legyen segíteni neki egy-egy nehezebb ponton, egy-egy irattípus értékelésekor például, s végül az elkészült raktári jegyzék elé készítse el a kutatót informáló, a jelenlegieknél lényegesen jobban eligazító bevezetőt stb. Egyébként a régi levéltáros kép sem állt kizárólag történetírásból: erre Buzási János is utal. Olyan kiválóságok, mint Szabó István, a szakma minden ágával-bogával tisztában voltak. A közigazgatás-történettől - államszervezettől a paleográfián át az iratkezelési rendszerekig mindent képesek voltak a fiataloknak tanári szinten és ösztönző erővel továbbadni. Bár lenne ma minden egyes levéltárunkban legalább egy-egy ilyen formátumú tanítónk. Ugyancsak ránk férne ma, amikor a nagyok már részint korábban pályát váltottak, vagy nyugdíjba mentek, s hiányuk, illetve az általuk kiképzett s eleve jó kiválasztási rend következtében körünkbe került középgeneráció hiánya is lassan, de bénítóan kezd jelentkezni. A fejlődésnek végül is, szerintem, abban kellene megmutatkoznia, hogy a levéltáros visszaszerezve, sőt országossá fejlesztve a történeti publikációk terén korábban birtokolt helyét, társaival-kollégáival együtt vállalja fel mindazt a feladatot, amit a kor megkövetel tőle - s nem abban, hogy az új (részben új) feladatokat elvállalva a régi, sikeres „ágazatot" megszünteti. Egyébként hogyan válaszolunk a kérdésre: mit csináltok a 40-50 év előtti létszám öt-hatszorosával? Jól gazdálkodtok vele? Magyarán: nekem nem eszményképem az a levéltáros, aki csak a szemétdombján kapirgál, de az sem, aki azt messze elkerüli, s főként az nem, aki azt kénytelen messze elkerülni.