Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

LEVÉLTÁRÜGY

munkákat végezz, aligha lesz munkatársunkká. Aki pedig ilyen feltételek mellett vállalkozik a feladatra, abban aligha lesz sok köszönet, mert a végzősök gyenge részéből fog származni, vagy eleve elszánja magát arra, hogy ott csapja be vezetőit, ahol csak tudja. Gondoljuk meg: mindezzel nem függ-e össze az, hogy szakmánk legjobbjai sorra mentek el a területről, mert az előrelépést számukra az egyetemi tanszék vagy a kutatóintézet jelentette? Egy részüket bizonyára megtarthattuk volna, ha a levéltáron belüli munkamegosztás célszerűbb rendjében kapnak feladatokat, és lehetőségük van a folyamatos és színvonalas kutatómunkára, publikálásra. Aki bizonyítottan és folyamatosan bizonyítva képes rá (és törekedjünk erre, hogy minél többünk képes legyen), az meghatározott időkeretben és szabad idejében, a vezetéssel egyeztetett témában hadd dolgozzon, kutasson, ha úgy tetszik, a közös megegyezéssel kijelölt szemétdombon hadd kapirgáljon, és ha talál valamit, hadd kukorékoljon egy nagyot: nem árt az a levéltárak körüli, néha dermesztő csendben. A disszertáció sem baj: több minősített káder több beleszólási lehetőséget nyújt jelenleg a különböző tudományos fórumokon halványan és nem sok eredménnyel képviselt ügyünknek. Szakmánk megítélése ma nem a legjobb, s ebben mi magunk is erősen hibásak vagyunk. Ha színdarabírás helyett megelégszünk a súgó szerepével, szoborkészítés helyett az anyag-előkészítéssel és talpazatfaragással, sőt eleve elutasítjuk a darabírás, illetve szobrászat művelését, akkor aligha remélhetjük, hogy a kultúrpolitika jelentősebb tényezőként számoljon velünk. Ki publikáljon, ha nem az, aki jól ismeri a forrásokat? Történetírásunkban egyre kevesebb a nagy erőfeszítést követelő, alapkutatásokon nyugvó munka, egyre több a csak könyvészeti alapozású kötetek-tanulmányok száma. Úgy vélem, a levéltárosok közérdekű és el nem utasítható feladata pl. a forráskiadványok erőteljesen fokozódó ütemű és a legjelentősebb forrásokra koncentráló művelése (beleértve a történetírói bevezető tanulmányokat és a részletes, pontos jegyzetelést és az alapkutatásokon alapuló tanulmányírás, ami egyértelmű lehet a levéltáros szakma jelenlegi lefokozott státusának megváltozásával, a gödörből való kievickéléssel. Részint sajnálatos, de tény: a megyei tanácsok pl. nem sokra értékelik, ha levéltáruk 1000 ifm-t szakmailag kifogástalanul átselejtez, de honorálja a 2-3 íves kis forrásközlést vagy iskolai-oktatási segédanyagot; s ez országos szinten sincs másként. Ne szegüljünk szembe a jogos (bár egyoldalú) elvárásokkal, hanem erőinket megfeszítve és célszerűen elosztva feleljünk meg nekik, mégpedig minél sűrűbben, minél figyelemreméltóbb témaválasztással és eredményességgel. Meggyőződésem: tehetjük ezt anélkül, hogy feladatsorunk bármely pontján engednénk a színvonalból vagy lazítanánk. Ismétlem: ehhez megfelelő káderpolitika, célszerű munkamegosztás kell. Levéltáraink zöme