Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

LEVÉLTÁRÜGY

nosságát, illetve a személyi adatok védelmét biztosító törvények még váratnak magukra. Ma viszonylag kedvező a levéltáros szakma helyzete annyiban, hogy a kárpótlási törvények végrehajtása, a közelmúlt történeti forrásbázisára irányuló figyelem valamelyest az érdeklődés körébe vonta a korábban magukra hagyottan küszködő és kellő méltánylást (a helytörténetírásban és a honismereti munkában bizonyított elsőrangú szerepük ellenére) nem találó levéltárakat. Van tehát lehetőségünk arra, hogy az alkotmányosság, a tulajdonjog maximális tiszteletét véve alapul, de bátran fogalmazzuk meg szakmai érdekeinket. Nyomatékosítani szükséges - s ennek kell áthatnia az egész új törvényjavaslatot -, hogy a levéltári anyag a nemzeti vagyon része, a nemzeti múlt pótolhatatlan, egyedi forrásbázisa. Ha ezt sikerült tudatosítani, akkor ebből sok minden következhet. A szakmánk köreiben immár közkézen forgó, nyomtatásban is megjelent 1992-es, a minisztérium levéltári osztálya által készített törvénykoncepció - jelen formájában - elmarad a jogos igényektől. Az 1989-ben készült korábbi koncepció az akkori jogszabályi és politikai helyzet keretén belül jobban megfelelt az elvárásoknak, kiérleltebb, átgondoltabb és precízebb volt. Szakmánk dolga, sőt kötelessége az, hogy az elénk került koncepcióvázlatot igyekezzünk több tartalommal, pontosabb megfogalmazásokkal feljavítani arra a szintre, amit a képviselt ügy megkövetel. A tét jelentős. 1989-ben Nagykőrösön a Levéltáros Egyesület „Ne tévesszünk utat!" címmel rendezett az akkori törvényjavaslatról konferenciát. Ez a felszólítás ma is érvényes kell, hogy legyen. A továbbiakban igyekszem néhány gondolattal, javaslattal hozzájárulni a jelen koncepció javításához. Megjegyzem, hogy fogalmazási, szerkesztési, pontosítási részletekkel most nem foglalkozom, ezeket megtartom az aprólékos műhelymunka idejére. Ezúttal tehát az alapkérdésekre igyekszem koncentrálni. A tárgyalásban a koncepció-vázlat szövegének mentén haladok. A fogalmi meghatározásoknál a „közirat" körülírása 1989-ben jobban sikerült, oda kellene tehát visszatérnünk. Ez fontos kérdés, hiszen a köziratok levéltári érdekű része képezi a nemzeti levéltári fond jelentős részét (az állami gazdasági cégek történeti értékű iratai és a védett magánlevéltárak iratai mellett). Köziratok tehát: - az államhatalmi, államigazgatási és jogszolgáltató szervek, az állami intézmények és intézetek, - az önkormányzatok és intézmények, - az állami és önkormányzati vállalatok, közüzemek iratai. A tulajdoni kérdéseknél a koncepció helyesen szögezi le, hogy a jogutód nélkül megszűnő jogi személy magántulajdonú levéltári anyagai, illetve az örökös nélküli természetes személy irathagyatéka állami tulajdon. Nagy hiányosság viszont, hogy a koncepció meg sem említi az átalakuló, priva-