Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

LEVÉLTÁRÜGY

tizáció alá kerülő cégek iratainak sorsát. Itt világosan ki kellene mondani, hogy az állami cégek iratai a privatizáció, illetve az átalakulás pillanatáig terjedően állami tulajdont képeznek. Az új tulajdonos természetesen joggal igényelheti a privatizáció előtti iratokból is azt, amire a működtetés során szüksége lesz, ám ezeket az iratokat - ha már nem szükségesek az ügyvitelben vissza kell szolgáltatni a privatizáció előtt keletkezett, állami tulajdonú iratok közé. (Az 1989-es koncepció - szerintem - nem foglalt helyesen állást e kérdésben, de legalább nem hagyta figyelmen kívül. Kimondotta ugyanis, hogy a magántulajdonba kerülő vállalatok már levéltárban lévő anyagai levéltárban maradnak, míg a vállalat irattárában lévő iratok az új tulajdonos birtokába kerülnek. Nos, ez számomra elfogadhatatlan, hiszen az iratok szétválasztásánál köztulajdonra, illetve magántulajdonra csakis a privatizáció időpontja lehet meghatározó.) A csődtörvényből, felszámolásokból eredő levéltári kötelezettségeket sem említi a koncepció. Márpedig, jól tudjuk, a csődtörvény a felszámolásra kerülő cégek iratait (mégpedig értékest és levéltári szempontból értéktelent egyaránt) a levéltárakba utalja. Mind a privatizációs folyamat, mind a csődtörvény levéltári feladatai végrehajthatatlanok a kellő feltételek biztosítása nélkül. Szerintem és mások szerint is elkerülhetetlen átmeneti levéltárak létesítése, melyek fenntartását, működtetését részben az állam, részben a felszámolt cégek vagyonából a felszámoló fedezheti. Átmeneti levéltárak nélkül mind a privatizáció, mind a felszámolások kapcsán irattári érdekű anyagok tömegével kellene nem létező üres raktárainkat feltölteni. Az átmeneti levéltárakat megítélésem szerint - Budapesten is és a megyei levéltárak közelében is létesíteni kellene, mégpedig a helyileg illetékes közlevéltár felügyelete alatt. Költségkímélés és a munka racionális szervezése miatt elképzelhetőnek tartom azt is, hogy az átmeneti levéltárak a közlevéltárak egységei, de elkülönülő egységei legyenek. Az biztos, hogy egyetlen egy nagy fővárosi, új gazdasági levéltár az említett országos gondot nem oldja meg. Az 1989-es koncepciótervezet a történetileg értékes iratokat csak ügyviteli érdekük megszűntével minősítette volna levéltári iratnak, azaz a levéltárakat mentesíteni kívánta a szervek iratkezelésének felügyelése, ellenőrzése alól. Az iratvédelemre e tervezet az irattár fenntartóját kívánta kötelezni, az iratkezelés és ügyvitel tárcafelelősévé pedig a BM-et tette volna. A Levéltáros Egyesület akkori álláspontja (amit akkor sem osztottam, most pedig még kevésbé osztok) az volt, hogy ha jó ügyviteli törvény, vagy rendelet születik, melyben a levéltárosok szempontjai is érvényesülnek, akkor még az irattári selejtezésekbe sem kell a levéltáraknak beavatkozniuk. Jelszó lett: kivonulni az irattárakból. Szerencsére e téren a jelenlegi koncepció-vázlat számomra elfogadhatóbb álláspontot foglal el, amikor a köziratok létrehozóit iratkezelési szabályzat és irattári terv készítésére, alkalmazására és irattár fenn-