Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

LEVÉLTÁRÜGY

véltárak nemzeti érdekű magánlevéltárakká lettek nyilvánítva, s felettük a LOK, a centralizált állami levéltári hálózat irányító hatósága szoros felügyeletet gyakorolt. Emellett lehetőség volt bármely nem állami irattár anyagának védetté nyilvánítására is. Miután a kerületi levéltárak létesítése gyorsan lekerült a napirendről, 1952-ben a volt törvényhatósági levéltárak összevonásával 22 egységből álló állami, területi levéltári hálózatot létesítettek 113 fős létszámmal és igen alacsony, mondhatni nyomor-költségvetéssel, ami aztán nem sokat változott a következő két évtizedben. A levéltárak tűrhetetlenné vált, leromlott és pusztuló állapota láttán a levéltáros szakma kezdeményezte az újabb szabályozást. Az 1969:27. tvr. s az azt követő kormányrendelet - az iratkezelés történeti értékeket súlyosan veszélyeztető országos állapota láttán - az iratok szervenként kötelező irattári tervekben történeti értékűnek nyilvánított részét a keletkezés pillanatától levéltári értéknek deklarálta. A szervek iratkezelésének felügyelete, ellenőrzése a történeti érték védelme okán a levéltárak feladata lett. A tvr. ugyan osztott felelősséget írt elő, azaz az országos főhatóságok is saját területükön kötelesek voltak - papíron - az irattári munka felügyeletére, gyakorlatilag azonban a levéltárak magukra maradtak a feladattal, méghozzá anyagi-technikai-személyi feltételek nélkül. A tvr. végrehajtásához a kormányzat egyetlen plusz fillért sem adott. így, bár az iratkezelés és irattározás általános nívója javult, főként az államhatalmi, államigazgatási és jogszolgáltató szerveknél, míg a vállalatokat nem sok eredménnyel igyekezett a levéltáros szakma a számukra teljesen idegen tárgyi-tételes irattározásra szorítani. A levéltárak raktárak híján képtelenek voltak és jórészt ma is képtelenek iratátvételi kötelezettségüknek eleget tenni. A restaurálásra, konzerválásra, fertőtlenítésre és mikrofilmezésre szoruló, egy jelentősebb tömegű iratanyag sorsa a mai technikai és anyagi ellátottság mellett csakis a pusztulás lehet. Becslés szerint ma mintegy 50 ezer ifm levéltári anyag vár levéltárba szállításra, 18 ezer ifm-nyi már levéltárban őrzött anyag igényelne restaurálást s közel 50 ezer ifm-t kellene biztonsági, védelmi okokból mielőbb mikrofilmre venni... Egyértelmű: a nemzeti vagyon egy részét a megsemmisülés fenyegeti. Ez annak ellenére is igaz, hogy 1969 után a tanácsi kezelésbe került megyei levéltárak javuló anyagi és technikai kondícióba kerültek (természetesen korántsem azonos szinten, jelentősek az eltérések). A javuló kondíció csak a követelményektől való elmaradás ütemének némi mérséklésére volt elegendő. Ilyen helyzetbe jutva, ma 1992-ben, amikor a tulajdonjogi, és más politikai, gazdasági változások közepette vagyunk, s átfogóan változik a jogszabályi környezet, nézetem szerint helyes és indokolt a levéltárügy új törvényes szabályozásának kezdeményezése, akkor is, ha tudjuk, hogy például az informatikai törvény, az esetleges ügyviteli törvény, a közérdekű adatok nyilvá-