Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

PORTRÉK A REFORMKORBÓL

sőt az 186l-es februári pátens visszalépett az erőteljes centralizmushoz. Elemi ellenállás és felzúdulás lett úrrá hazánkban. Az adómegtagadás mozgalommá terebélyesedett, Kossuth pedig már a hadügyi önállóságot is sürgette. Az 186l-es országgyűlés igen feszült hangulatban ült össze. Három lényeges álláspont létezett: Bécs ragaszkodott az októberi diplomához és a februári pátenshez, és kemény ellenállás esetén azonnali feloszlatást tervezett; Teleki László az emigráció és a radikálisok véleményét képviselte: 1848, de biztosítékokkal, és mindenféle, az önrendelkezést gyengítő alku nélkül; Deák 1848-hoz ragaszkodott, a bécsi álláspontot elutasította, de az áprilisi törvényeken túlmenő igényeket nem támogatta. Deák feliratban kívánta álláspontját az uralkodóval közölni, Teleki és pártolói, Tisza Kálmán és mások határozatot akartak felküldeni, s akár a szétoszlatást sem bánták. A határozatiak többségben voltak, ám Teleki öngyilkossága után visszarettentek a nyílt konfliktus vállalásától, s leszavazták saját indítványukat. Ebben a nemzetközi helyzetnek is szerepe volt. Deák megkérdezte Telekitől (még az öngyilkosság előtt): ha netán Magyarország felkel, számíthat-e bizonyosan III. Napóleon Franciaországára? A felelet „nem" volt. A Dunai Szövetség kossuthi terve is több határozati pártit elbizonytalanított, mivel a magyar állam épségét látták veszélyeztetve - ismerve a nemzetiségek fokozott igényeit. Számosan pedig emlékeztek Anglia szenvtelen, elutasító álláspontjára hazánk függetlenségével szemben 1849-ben. Deák második felirati javaslatában a '48-as alap változatlansága mellett külön kiemelte a magyar kormány hadügyi és külügyi beleszólási jogát is. Kemény és felelősségteljes szöveg volt ez, nem sokkal utána megérkezett az országgyűlést feloszlató parancs, jóllehet Deák feliratában ott állt az intés Bécsnek: „Kényszerített egység nem teszi erőssé a birodalmat... Amely birodalom egységét csak fegyveres erővel lehet fenntartani, annak nagyhatalmi állása kétséges, s a veszély óráiban éppen „nem biztos". Ismét a passzív ellenállás évei következtek. A nemzetközi körülmények hazánkra nézve kedvezőtlenül alakultak. A baráti Olaszország a belső átalakulás nehézségei és a Franciaországgal való szembenállás miatt akcióképtelenvolt. Lengyelországot Oroszország terrorja bénította, Anglia pedig továbbra is a Habsburg Birodalom mint fontos egyensúlyi tényező mellett állt. Olaszország önrendelkezését támogatta, Magyarországét nem. A francia politika ellentmondásos volt, nem leheteti rá építeni. Itthon a nemzetiségi kérdés vált egyre bonyolultabbá. A nemzetiségek sorra követelték az autonómiát, s nyilvánvaló volt, hogy itt sem állnak meg. A magyar vezető réteg kezdte veszélyben érezni magát. Az elhúzódó úrbéri perek számos helyen paraszti mozgolódáshoz vezettek, majd jött az 1863-as nagy ínség, az éhséglázadásokkal. A politikai elit szorongása egyre nőtt. A birtokosok pedig erősen számítottak a nagy birodalmi piacra és hitelt is Bécstől, az ottani hitelintézetektől reméltek.