Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

PORTRÉK A REFORMKORBÓL

ság elenyészéséről, és tapasztalhatta a pánszláv, illetve illír törekvéseket is. Érthető, hogy egy Wesselényi vagy egy Széchenyi is mindent a nemzeti érdek szemüvegén át nézett, még ha ütembeli, módszerbeli különbségek persze voltak köztük, mégpedig jelentősek. A közigazgatás és az államigazgatás magyarnyelvűségét és az oktatás magyar nyelvét minden reformer elfogadta, követelte: ez törvény is lett 1844-ben. (Tegyük hozzá: az oktatás teljes magyarnyelvűsége csak papíron létezett és mérgezte a helyzetet - valósággá igazán soha nem lett.) A magyarság ezen igényei mellett Kossuth is, Wesselényi is, mások is toleránsak voltak a nemzetiségekkel, nem törtek - nem is törhettek - megsemmisítésükre, legfeljebb titkolt céljuk volt a fokozatos asszimiláció az iskolák révén. Voltak túlzó törekvések is - korántsem lettek meghatározóvá -, mint pl. a katolikus egyháznál a kizárólagos magyar prédikációra, a református és evangélikus, azaz protestáns unióra törekvés (ezt Kossuth is támogatta számos cikkében, tudósításokhoz írt glosszákban), vagy itt-ott a szláv nyelv-egyletek felszámolása, a megyei közgyűléseken a magyar nyelvhasználat követelése, ami pl. Liptóban odavezetett, hogy a gyűlésen jelen lévő, zömmel szlovák ajkú nemesség nem értette az elnök szavait. Erősödött a '40-es évek folyamán az említett félelem Oroszországtól, a pánszlávizmustól - s ez többeket a Habsburg Birodalommal való szorosabb kötődésre szorított, de gyűlölködésre, uszításra kevés példa sem igen akadt. A jogkiterjesztést pedig a magyar ellenzék egyöntetűen érvényesnek tekintette minden magyar állampolgárra, így a nemzetiségiekre is. Horvátországnak pedig Kossuth még az elszakadást is felajánlotta a történeti jog alapján akkor, amikor az illírizmus és a zágrábi magyarellenesség a csúcspontjára hágott. Széchenyinek nem volt igaza, amikor a nemzetiségi konfliktusokért egyedül Kossuthékat tette felelőssé túlzó „magyarkodásuk", a magyar nyelv erőltetése miatt. (Széchenyi a magyarságtól olvasztó fensőbbségét, természetesen és zökkenőmentesen, lassan asszimiláló, méltányos politikát kívánt, alighanem illúziókat táplálva, hiszen a nemzeti érzés mindmáig sokszor megelőzi az egyéb érdekeket; a nemzeti érzés hevessége, az önállósulás vágya bármilyen kedvezményekkel is csak átmenetileg szerelhető le.) Sajnos akad magyar történész is - mégpedig a legjobbak közül -, aki Széchenyi vádjait manapság is ismétli. Varga János Helyét kereső Magyarország c. kötetében egyértelműen a reformkor magyar nemzeti politikáját ülteti a vádlottak padjára, kevés figyelmet szentelve egyes nemzetiségi vezetők engesztelhetetlen magyarellenességének és annak, hogy Bécs a horvátokat már az 1832/36-os országgyűlésen támogatta a magyar nyelvtörvény ellenében. Gaj - a közismert horvát illírista - 1835-ben Bécstől lapengedélyt kapott, majd magyarellenességet a kormány császári gyűrűvel honorálta. Gaj emberei egyébként a titkosrendőrségnél is felajánlkoztak a magyar reformerek megfigyelésére. Ezek csak kiragadott példák. A bécsi abszolutizmus „oszd meg és uralkodj" elvén alapuló, egyébként ön-