Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

PORTRÉK A REFORMKORBÓL

nak, győzelemre segítve a neológusok ügyét. Később Kölcsey is inkább az arany középút mellé húzódott: a szerves nyelvfejlődés jelentőségét húzta alá. Ez is jelzi: a felületes szemlélő életútján nem egy ellentétet, önellentmondást fedezhet fel. Valójában a Parainezisben is rögzített elvét érvényesítette saját életpályáján is: „Ami nem hág felfelé, az lefelé süllyed..."; állandóan kontrollálta magát, gyötrelmes tépelődések során - ha kellett - revideálta nézeteit, így került szembe idővel az ifjúkori bálvánnyal (akinek korszakos jelentőségét mindig elismerte) - Kazinczyval is, az írói eredetiséget igényelve és kiállva a szerzői tulajdonjog mellett. Az irodalom polgárosításának kezdetén ugyanis még fontos lehetett a fordítás-irodalom és elfogadható a hivatkozás nélküli átvétel; Kölcsey, majd nyomdokain Bajza, Vörösmarty és Toldy már szükségszerűen járt más úton. Hasonló történt Kölcsey és a népiesség viszonyában is. Eleinte - lásd Csokonai bírálatát - idegenkedett a népies ízektől, melyeket faragatlanságként, parlagiként könyvelt el az irodalomban. Később viszont, a Nemzeti Hagyományok írójaként már a népköltészetet tartotta tiszta forrásnak, mércének. Rádöbbent a Gvadányi-féle népiesség (népieskedés) és a kuruc költészet legjobb darabjainak népiessége közti alapvető különbségre. E rádöbbenés és tudatosítás már Petőfi és Arany útját egyengette. Hajlamos volt a bánatra, a csüggedésre, szerette a magányt - ugyanakkor életműve mennyiségileg és súlyban is állandóan tevékeny és produktív életet feltételez. Jóbaráti körben képes volt zártságából feloldódni is. Érdekes, hogy legjobb barátai vele szögesen ellentétes személyiségek voltak: a vidám, életszerető, epikureista Szemere Pál, és a bölényerejű és természetű, sodró lendületű Wesselényi Miklós. Mindig szeretett volna Pesten, az irodalmi és politikai centrummá váló fővárosban élni, de valahogy nem merte mégsem vállalni az életformaváltást. Félt, hogy anyagi ereje kevés lenne a pesti lakáshoz. így maradt a csak időnként megszakított vidéki (álmosdi majd csekei) magány. Volt viszont alkalma a csendben és magányban sokat olvasva és még többet elmélkedve tökéletesülni, s aztán a kiérlelt tudást, meggyőződést a közéletben hasznosítani. Egész élete félkészülés volt a köz szolgálatára. Az igazi és első nagy teljesítményekre a közeledő reformkor első jelei, majd az első reformországgyűlés és az azt követő események, azaz a politika sarkallták. Született politikus volt akkor is, ha elsősorban az irodalomtörténet tartja számon költőként, kritikusként és teoretikusként. Az első csúcspont életművében a Himnusz, amit az 1823. évi nemzeti ellenálláskor írt (amikor is Bécs törvénytelenül szedett katonai úton adót és újoncot, az ország pedig az alkotmányosság visszaállítását és országgyűlést követelt). Ha csak ezt az egy verset írta volna, akkor is örök és csupa nagybetűs hely illetné történetünkben, hiszen Erkel későbbi zenéjével e vers nem-