Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

PORTRÉK A REFORMKORBÓL

Himnuszunk költője: Kölcsey Ferenc Gondolatok születésének 200, évfordulóján Antik-görög jellem volt. Szüntelen önképzés, sok ezer, könyvek fölött átvirrasztott éjszaka, folyamatos önvizsgálat révén megalapozott szilárd szellemiségét, páratlan és sokoldalú tudását, felkészültségével és megingathatatlan erkölcsiségével kiérdemelt vonzerejét habozás nélkül és az önérdek mellőzésével bocsátotta a köz szolgálatára. Egy soha nem lankadó hajtóerő működött benne: a hazaszeretet, melyről a Parainezisben így írt: „Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol, s lelkében üresség van." Nos, ő mindig otthon érezhette magát. 1790-ben született. Hatévesen vesztette el apját, 12 évesen az anyját, s közben a himlő elvitte fél szeme világát is; aki ennyi csapást ép lélekkel vészelt át, az nem lehetett más, mint a más bajában, sorsában osztozó, érzékeny lelkületű ember. Törékeny testi mivolta pedig eleve kijelölte számára az olvasás, a tudomány művelésének útját. Rengeteget olvasott a görög és latin klasszikusokon kívül Goethétől, Schillertől, Kleisten át Rousseau-ig, Voltaire-ig. Már fiatalon tökéletesen ismerte a magyar irodalmat és jó érzékkel tartotta a legtöbbre Balassit, Zrínyit és a kuruc költészetet. Ember volt s így hibázott is; Csokonait, majd Berzsenyit aláértékelte. Csokonainál a parlagias népiességet, Berzsenyinél a dagályosságot utasította el. A magyar irodalomtörténet első européer kritikusa volt, ám túlzásba vitte a kíméletlen keménységet. A valódi vagy vélt igazságot akarta szolgálni, a Kazinczy által elkényeztetett, csak dicsért és ösztönzött írókat kívánta hibáikkal szembesíteni, ám kissé ajtóstul rontott a házba. Csokonai már nem élt, nem olvashatta a kritikát, a kortárs Berzsenyi viszont 20 éven át, haláláig sebzett emberként élt és nem talált vissza többé eredeti hangjához. Kölcseyben volt viszont annyi lelkierő, hogy elismerte hibáját; 1836-ban, Berzsenyi halálakor gyönyörű engesztelő emlékbeszédet tartott. Csokonai bírálatában közvetve Debrecent is bírálta. A protestáns Róma kollégiumának diákjaként megismerhette az ottani kissé rideg és nyers légkört, amit nem teljesen ellensúlyozott az, hogy tanárai kedvelték és szabad bejárást kapott a nagy könyvtárba. Aligha véletlen, hogy később nem fogadta el a kollégium hívását jogtanári állásra. Eleinte Kazinczy követője volt, lelkes támogatója a nyelvújítási küzdelemben. A Szemere Pállal együtt írt Felelet a Mondolatra c. vitairatban kíméletlenül, sőt durván válaszoltak a „debreceniségből" táplálkozó ortológusok-