Erdész Ádám - Á. Varga Gyula: Történelem és levéltár. Válogatás Erdmann Gyula írásaiból (Gyula, 2004)

A MEGYÉK VILÁGA A REFORMKORBAN

1828 után tapasztalható növekedés a göröginyei, a papinai és a zsalobinai (azaz a három felső) kerületben. Az igaerő-használati helyi szokásokra, ill. az azokat - részint - meghatározó természeti feltételekre utal az, hogy ahol kevés a ló, ott viszonylag nagy az ökrök száma és fordítva. „Ökrös" területek: a tokaji, pataki, szerencsi, zetényi, sztropkói, homonnai, sztakcsinyi, papinai, zsalobinai körzetek (azaz a kerületek többsége!), a „lovas" részek az újhelyi, gálszécsi, nagymihályi, sókúti kerületek. Többnyire tehát a sík vidéki területek éltek inkább igásállatként lóval, bár ennek némileg ellentmond a szerencsi, zetényi, homonnai kerületek „ökrös" jellege. A „lovas" kerületek közt már csak egy felső, hegyes kerület van: a sókúti. A Hegyalján az ökröt alkalmazták inkább igahúzóként. A sertés ekkor még országszerte sem volt az állattenyésztés élvonalában. Zemplénben a csekély számon belül viszonylag sokat tartottak a helmeci, sókúti, dobrai és zsalobinai kerületekben, azaz inkább a szegényebb vidékeken. E részeken nőtt is egyedül a sertések száma. A juhtartásban feltűnően hátul állnak a megye nemesi uradalmak által uralt vidékei: a szerencsi, homonnai, nagymihályi kerületek. Különösen erős a csökkenés Szerencs környékén 1812 után. Növekedést-stagnálást csak a felső, szegényebb részeken látunk, ahol nem oly szorítóan terpeszkedtek a nagy uradalmak, és több mód volt hegyi-erdei legeltetésre: a zsalobinai, papinai, sókúti és göröginyei kerületekben. Az állattenyésztésben mindenképpen 1812-1828 közé esik a mélypont Zemplénben. 1828-1838 közt már mérsékeltebb a tartási kedv csökkenése az ökör, borjú, ló és sertés esetében, majd a teheneknél és juhoknál már, bár gyengén, de emelkedés mutatkozik, ami azonban nem vezet az 1812-es állapot megközelítésére. Sajnos 1838-1850 közt megyei adat nincs az állattartás helyzetének tanulmányozásához. Az 1828-as országos összeírás lehetővé teszi a zempléni adózók állatállományának az országos képbe illesztését. Megyénk az állattenyésztés minden lényeges ágában elmarad az országos átlagtól; a ló, a szarvasmarha és a sertés esetében kevésbé, a juhtenyésztésben pedig meglehetősen, amit nyilván nem ellensúlyoz a „szegények tehenei", a kecskék arányszámának némi átlagfelettisége... A dél-alföldi sík vidék megyéi a ló-, a marha- és főként a juhtenyésztésben messze az élen jártak. Ezekkel Zemplén közelről sem állta a versenyt. A környező felföldi, illetve szomszéd megyékkel már kedvezőbb Zemplénre az összevetés, hiszen itt már az agrártermelésben hasonlóképpen nehéz adottságú megyék kerülnek összemérésre. Az egy adózó birtokosra jutó lovak számában Zemplén vezet e megyék közt, a marhák számában már Abaúj, Gömör, Szepes és Ung mögé szorul, de megelőzi Borsodot, Sárost, Szabolcsot és Szatmárt; a juhok terén már csak Abaújt, Szatmárt és Ungot előzi meg; a sertéseknél is csak Sárost,