Dánielisz Endre: Nagyszalonta jeles szülöttei (Gyula, 2001)

Sinka István (1897-1969) költő, író

A korábbi Rózsa, ma Sinka István utca egyes számú házának külön értéke, hogy az eltelt száz év alatt külsején nem sok változott. Míg az eddig felsorakoztatott hírességek esetében kénytelenek voltunk megjegyezni, hogy csupán a porta hiteles, most ennél többet kap az ide zarándokoló. Sőt, még egy töprengésre ösztökélő felfedezéssel is gyarapodhat. A Nagyszalontát fölkereső irodalombarátok először Aranyéknál róják le tiszteletüket. Onnan kétpercnyi sétával a „fekete bojtár" szülőházához érkeznek. Míg e kétszáz métert meglépik, eltűnődhetnek: mily különös, hogy az isteni gondviselés a XIX. és a XX. század legnagyobb magyar balladaköltőinek bölcsőit egyazon bokorba helyezte. E két jeles porta oly közel esik egymáshoz, hogy ha felhágnék Aranyék „feketén bólogató eperfá"-jának legmagasabbik ágára, kinkirgózás, ágaskodás nélkül reá látok eme házra, ahol „este tájon ... lágyan muzsikál az ajtó". Nem kevésbé különös az sem, hogy míg e lak szülöttének lírájában, balladáiban a pásztorok keserve, századunk szenvedése tör felszínre, addig egy újabb kétperces séta Zilahy Lajoshoz, a letűnő dzsentri s a polgári réteg ismerőjéhez juttat el. Ez csupán másfélszáz méter a Nagy-Csegőd utcában, de az élmények és élettapasztalatok világában s az egyéni sorsban csillagtávolság. A Rózsa utca szülöttének már gyermekkora is kemény küzdelem a puszta létezésért. Csakhamar tudomásul kell vennie: nem nagy dicsőség egy szegény juhász fiának lenni; inkább takargatnivaló. Hiába tanul kitűnően. A cipősök, a tehetősebb nebulótársai őt, a mezítlábast, kirugdossák az első padból. A négy elemi után tizenegy évesen kisbojtárnak szegődik. A gimnáziumhoz csak annyi a köze, hogy építéséhez téglát talicskáz. Bár szeretne továbbtanulni, még álmodni se mer róla. Apja s bátyja egymást követően kidől a sorból: tüdőbaj viszi el őket. Noha még gyermekkorú, de egyedül kell állnia a sarat, s magamagát megvédenie kegyetlen gazdái haragjától. Napokig le sem hunyhatja szemét, míg meg nem szokták a juhok. Ha elered a végevárhatatlan eső, este úgy alszik el, hogy gőzbe borul rajta a lucskos gúnya. Egy arra vetődő, vándor asztaloslegénynek köszönhető emlékezetes találkozása az irodalommal. Megszolgált bárányát vele cseréli el Petőfi összes költeményeiért. Mire végigolvassa, kialakul életcélja: „költő leszek, ha rámegy az egész életem, és ha az egész élő világ minden hatalma ellenem jön is".