Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

A névnapi torta

felnőttek és gyermekek együtt! Hadd ízlelje meg mindenki, milyen az íze ennek az ünnepi tortának! Tudom, a gazdája nem fog érte megharagudni, hiszen a megosztott öröm kettős öröm, mondta tréfásan kedvenc mondását. Természetesen, természetesen, ismételgette tettetett szolgálatkészséggel a tortagazda (aki valójában majd szétpukkadt a méregtől, hiszen ő nem közprédára vette ezt a drága tortát, hanem hogy ezen keresztül is közelebb juthasson a báró úrhoz, hátha neki is juttatna valami tisztséget a kongregációban). Gyorsan összeszámlálták a jelenlévőket és elkezdték a torta szeletelését. S bizony, most látszott csak igazán az optikai csalódás, hogy akármilyen nagynak is látszik az a torta, a szétosztásnál mindenkinek csak egy-egy kicsi szelet jut! (Csak az egyik tányérra sikerült egy viszonylag nagyobb szeletet rácsempészni, amely természetesen a báró úr elé került!) A gyermekek is megkapták a maguk szeletkéit kis papírtálcákon. S olyan hálás fogyasztói még nemigen voltak Berényi mester remekműveinek, mint ezek a máriafalvi gyermekek. Pillanatok alatt letisztultak a tálcácskák az ügyes nyelvek által, de annál maszatosabbak lettek a pofikák, orrocskák. Abáró nagy élvezettel nézte a boldog gyermeksereget, könnye kicsordult, úgy nevette a boldog gyermekeket. De egyszer csak az egyik asztal végétől hangos csetepaté, majd keserves sírás hallatszott. - Ilonka néni, Miska leverte a tortámat a földre, csupa poros lett, zokogja egy vézna kislányka. -De miért nem etted meg már te is a tortádat?- kérdezi kissé felelősségrevonó hangon Ilonka néni, a napközivezető. - Mert haza akartam vinni a beteg kistestvéremnek. O még nem evett ilyen tortát életében, és neki is most lesz a nevenapja, mivel őt Lacinak hívják zokogta el a szomorú kislány. A báró pillanatok alatt átlátta a helyzetet és átérezte a jószívű gyermek nagy bánatát. Hirtelen felállt, kettévágta a tányérján lévő vastagabb tortaszeletet s ő maga vitte oda a reményvesztett, zokogó kislánynak. - Mondd, kicsim, te ettél már ilyen tortát? - kérdezte a könnyein át nagy szemeket meresztő gyermeket. - Nem, még én sem ettem ilyet - felelte zokogva a gyermek. A báró erre tányérjáról az egyik szeletet odatette a kislány tálcájára e szavakkal: - Ezt most edd meg szépen, s ezt a másik darabot pedig Terike néni, a dajka, mindjárt becsomagolja, s azt vidd haza a beteg kistestvérednek, hátha meggyógyul tőle. A meglepett kislány hulló könnyei közül köszönte meg szipogva a nem várt nagy ajándékot, s most már nem a fájdalom, hanem az öröm könnyei csillogtak a szemén és mohón falni kezdte a finom tortaszeletkét, amelyet a báró úr a sajátjából adott oda neki. - A megosztott fájdalom, fel fájdalom - mondta a főpap mosolyogva az őt