Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

A forradalom tüzében

Amikor a dohányfüstös teremből eltávoztak a boldog küldöttek, s kinn még kezet nyújtottak egymásnak, benn a hangoskodó teremben Martos Manó, a gyulai Néptanács elnöke csendet kért, s bejelentette, hogy a második napirendi pontban megtárgyalják, mi lesz a tennivaló a román megszállás idején. Bár nagyon sajnálta, hogy a burzsoá elemekkel már nem sikerül leszámolniuk, de hát majd legközelebb... (Hogy miben is egyeztek meg, arról nem szól a krónika. De az biztos, hogy az elnök két nap múlva Szarvasra, majd Pestre távozott. A sors kegyetlen játékához tartozik, hogy az a direktóriumi elnök, aki 1919-ben egy város élet-halál ura volt, alig negyed század múlva, családjával együtt auschwitzi haláltáborban pusztult el.) Apor Vilmos báró, a fiatal gyulai plébános, 1919 húsvét hétfőjén este holtfáradtan rogyott ágyába. Már az esti imádságát is csak úgy félálomban mormolta el. Pedig volt miért hálát adnia a Jóistennek! Éjfél lehetett, amikor felébredt. Ismét melegség öntötte el a szívét. Ablaka alatt megkettőzött őrjárat lépteinek egyenletes kopogását hallotta. Csak vigyáznak rá! Míg újra el tudott aludni, végigvonult előtte az elmúlt 3-4 hét eseménysorozata, s megdöbbent. Ő, aki szívből utálta a politikát, mégis belekerült a „forradalom" forgatagába. A „forradalom" a tüzében edződött meg ő is. Most lett igazán ember, pap, híveinek vezetője! Most lett igazán a hívek pásztora, aki harcolt is értük, védte életüket is! Boldog volt, nagyon boldog! Valahogy másképp látta a forradalmat is, mint a borús napokban. Tisztán látta, hogy az emberekben a nyomor, a háború, a súlyos gazdasági helyzet alakította ki azokat az érzelmeket, amely egy részüket a forradalomhoz sodorta. Pillanatra meg is értette őket, de sajnálta is sokukat, akik abban a hitben cselekedtek, hogy a szabadság vezérli tetteiket. Mert nem vették észre, hogy csak a felszabadult ösztönök és a tájékozatlanság hatására cselekszenek. Nem látták, hogy ekölcsi törvények felrúgásával az anarchia felé sodródnak. Imádkozni kezdett értük. Érezte, ezeken az embereken csak úgy lehet segíteni, ha sorsuk folyását megfelelő mederbe helyezhetik, ha emberi élethez kapnak lehetőséget, ha rávezetik őket, hogy a szabadság nem egyenlő a szabadossággal. Érezte, hogy az ő feladata is lesz ennek a nagy munkának a végzése. Ő vállalni akarta ezt a munkát is, amely legalább olyan nehéznek ígérkezett, mint a „forradalom" előtti ténykedés.