Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

A forradalom tüzében

Sírt az egész templom, zokogtak a hívek, könnyeztek a papok. Maga Apor báró sem tudta elrejteni nagy meghatódottságát. Amikor a szószékre lépett, még szárítgatni kellett könnyeit, köszörülnie rekedtes torkát. De azután visszafogott hangon ugyan, mert neki ez volt a stílusa - olyan meggyőződéssel kezdett el beszélni, hogy a hívek úgy érezték, Isten angyala szól hoz-zájuk. Elmondotta az Úr szenvedésének történetét. Szinte minden hívő maga előtt látta az olajfák hegyén, az utolsó vacsorán az Oltáriszentséget megalapító Krisztus képét, aki szent testét és vérét, a kenyér és a bor színében hagyta reánk, hogy azt az élet mindennapjain magunkhoz vehessük és örök életünk lehessen. És látták a hívek az áruló Júdást, aki csókkal árulta el mesterét. Látták a főapostolt, Pétert, aki azon az éjszakán - félelmében - háromszor tagadta meg Krisztust, akit pedig a legjobban szeretett. Maguk előtt látták, amint a pár napja még hozsannázó tömeg rugdalja, köpdösi és kiáltja rá a „feszíts meg"et, s az ezer sebből vérző Üdvözítő nem védekezik, nem üt vissza, nem jajgat a fájdalomtól, csak halkan, alig hallhatóan azt mormolja: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek... És a vállára teszik a nehéz keresztfát, az amúgy is meggyötört Krisztusra, s megindul a menet felfelé, a Golgota hegyére. A tömeg örömittasan üvölt, a jobbérzésű kísérők, ismerősök, talán még a rokonok is, csak eltakarják fejüket, hogy ne lássák a szenvedő arcot. A nehéz keresztfa súlya alatt meg-megingó, többször megrogyó Krisztusnak nincs segítsége, nincs vigasztalója. Pedig keresztjének súlyát az emberek bűnei is nehezítik, s nincs egy ember, aki segítene azt egy kicsit is megkönnyíteni! S amikor már úgy látszik, hogy végképp összerogyott, mert felállni egyedül már képtelen, akkor odalép melléje a tömegből egy idegen, egy cirenei ember, Simon, aki nem törődik azzal, hogy mit szól a tömeg, hogy őt is köpdösni, rugdalni fogják. Odamegy a leroskadt szenvedőhöz, megtörli vérverítékes orcáját, segít neki felállni, majd ő is megfogja a keresztfát, s most már ketten cipelik együtt, Krisztus és a cirenei Simon, aki sohase látta és sohase ismerte ezt a szenvedőt, de meghatotta őt annak béketűrése, megesett egyszerű emberi szíve a szenvedés láttán és ő is odaállt, vállalni a szenvedés egy részét. Majd egy pillanatra megállt a beszédben, s mintha témát akarna váltani, felteszi a kérdést: És vajon, mi mit tennénk Testvéreim Simon helyében? Ezt tennénk mi is? Vajon nem Péter apostolt követnénk-e, aki amikor látta a bajt, mestere elfogását, félreállt és háromszor tagadta meg? Vajon oda mernénk-e mi is állni és segíteni a vérző, szenvedő Krisztusnak, vinni a keresztfát? Én úgy gondolom testvérek, hogy ezt a kérdést most fölösleges is feltennem! Hát persze, hogy ezt tennénk mi is, ezt tennénk valamennyien, mert bennünket most meghívott maga Krisztus, segítsünk neki, s ő is segít nekünk, közösen cipeljük a nehéz keresztet! Mert a mi keresztünk most közös a Krisztuséval! A mi keresztünket is a júdások, a köpködők, a rugdosok között kell cipelnünk.