Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

A forradalom tüzében

Ha összerogyunk, ki ad nekünk erőt a fölálláshoz? Hát maga, a szenvedő Krisztus, aki még szenvedésének útján is gondot visel ránk! És ha ő roskad össze a kereszt alatt? Akkor mi vagyunk ott, cirenei Simonként, hogy segítsünk neki. És mit gondoltok, kedves testvéreim, miért vállalta el Krisztus, az Isten fia, a világ ura ezt a mélységes szenvedést? Vajon azért, mert félt a haláltól? Félt az emberektől, félt ellenségeitől? Nem testvéreim, nem ezekért! Csupán egyért, mert tudta, hogy húsvét vasárnapján fel fog támadni, és feltámadásával meg fogja váltani az egész emberiséget! És ez a feltámadás reménysége adta neki az erőt a szenvedések elviselésére! És azért küld ránk is szenvedést, azért rak nehéz keresztet a mi vállainkra is, hogy bizton várjuk a húsvétvasárnapot! Mert a húsvétvasárnaphoz csak nagypénteken át lehet jutni! A hívek némán, könnyeiket nyelve hallgatták ezt a nekik szóló buzdítást, de úgy érezték, könnyebb lesz ezután a nehézségeket elviselni, mert ha ők Krisztus mellé állanak, hát Ő is melléjük áll. A beszéd végén bejelentette a plébános, hogy a feltámadási körmenetet a korábbi szokásoktól eltérően, nem vasárnap hajnalban, hanem szombaton kora délután fogják megtartani, s csak itt benn, a templomban, nem pedig kinn, a templom körül. Amikor az egész templom kiürült, csak a szentsírt őrző két legény, tölgyfaleveles kerek sapkájukkal, hosszú nyelű alabárdjukkal maradtak a templomban, Apor báró, hogy napi breviáriumának délidőre kijelölt imáit elolvassa, a szentsírhoz ment, ott letérdelt egy zsámolyra, arcát tenyerébe temetve elmél-kedett; s amikor az elmúlt hetek eseményeinek filmkockái leperegtek lelki szemei előtt, akkor valami látomásféle lepte meg. Ott látta magát a Golgotára vezető úton, az üvöltő tömegben, s amikor látta, hogy rugdossák, köpködik, ostorozzák azt a töviskoronás, vérző arcú embert, aki semmit nem ártott nekik, sőt Atyjához imádkozott érettük, cirenei Simon helyett ő lépett ki a tömegből, odalépett az éppen földreroskadt Krisztushoz, megtörölte annak vérverítékes arcát, fölemelte, és segített neki vinni a nehéz keresztfát. És az a kereszt nagyon nehéz volt, nagyon nyomta a vállát. Akkor Krisztus kissé hátrafordította fejét, s alig hallhatóan azt suttogta feléje: - Köszönöm fiam, hogy főúri köntösöd levetve ideálltál mellém, és segítesz nekem cipelni ezt a nehéz keresztet. De bizony, mondom néked, eljő majd az idő, amikor majd a magad keresztjét kell cipelned az enyémmel együtt, amikor majd együtt megyünk meghalni a Golgotára. Akkor én is segíteni fogok neked, hogy könnyebb legyen utolsó utad... És míg az én megsebzett szívemből a világ megváltásáért hullatom véremet, a te véred, amelyet juhaid megmentéséért hullatsz, utat fog mutatni nyájadnak az örök élet elérése felé... Mert a jó pásztor életét adja az ő juhaiért... Ez a látomás egész életén át - a beteljesedésig - elkísérte. S ő mindig jó pásztor akart lenni! A nagypénteki szertartás után a direktóriumi megbízott, aki végignézte az egész szertartást, végighallgatta az egész szentbeszédet, megnyugtató módon