Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

A forradalom tüzében

megváltáshoz, az üdvözítéshez. És ez a mi feladatunk is! Végig kell járnunk az Isten által számunkra kijelölt utat, mert ez az út vezet el bennünket üdvösségünk elnyeréséhez, az örök élethez. A nagyhét további szertartásain, különösen a Jeremiás siralmain sokan vettek részt a hívek. Szívükben úgy érezték, hogy a próféta könnyei őértük is hullanak. Apor plébános pedig egyre inkább érezte, hogy hívei egyre jobban nyájjá tömörülnek mellette, s neki, mint pásztoruknak, kötelessége irányítania, minden vésztől védelmeznie őket! Bár a vallásos hívek Isten dicséretére gyűltek össze a templomban, azért mindig meghúzódott közöttük egy-egy megfigyelő is, akik a direktórium részére vittek esetenként jelentést, hogy az egyházak és a papok hogyan tartják be az ő intézkedéseiket, illetve a papok a szószékről nem lázítják-e a népet. Az egyik ilyen kiküldött a feketevasárnap után - nem ismerve a látott szertartás értelmét - jelentette megbízóinak „úgy látszik, ezek a katolikusok nagyon beijedhettek, mert nemcsak az iskolákból tüntették el a kereszteket a falról, hanem még a templomban is letakarták azokat fekete lepellel, hogy ne lássa senki, mi van rajtuk". Elkövetkezett a nagypéntek. A városban szinte megállt az élet. A piacon piaci nap ellenére — alig lézengtek a vevők. Igaz, az eladók közül is csak egykettő pakolt ki, akik akciósárú élelmiszert árultak. Nekik ez kötelező volt. A harangok sem szóltak, hiszen tegnap, nagycsütörtökön, „Rómába mentek". Helyettük csak fakereplők - melyeknek hangja semeddig sem hallatszott jelezték a szentmise kezdetét és délben az Úrangyalét. Nagy tömegek siettek a templomokba, nemcsak a katolikusba, hanem a protestáns templomokba is, hiszen nekik a legnagyobb ünnepük a nagypéntek. Az emberek lelke tele volt fájdalommal, reménytelenséggel, szükségük volt rá, hogy legalább a templomban kapjanak valami kis vigasztalást. Amikor a csonkamise kezdetét jelző csengő megszólalt, s a szentély elé ideiglenesen elhelyezett harmóniumból felhangzott pár bevezető akkord, zokogva tört ki a hívekből a gyászdal: Keresztények, sírjatok, mélyen szomorkodjatok! Keseregjen minden szív, aki Jézusához hív! Nincsen abban irgalom, hozzád, buzgó fájdalom, Aki Téged meg nem szán, ó Jézus, a keresztfán!