Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)
A forradalom tüzében
Ebben az esztendőben mintha a naptár is valahogyan a történelmi események sodrásába került volna. A húsvét ugyanis kitolódott április 20-ára. így az azt megelőző fájdalmas megemlékezések (feketevasárnap, nagyhét, nagypéntek) bizony csak fokozták az emberek elkeseredését, és egyházfosztó rendeletek ide vagy oda, ezekben a napokban olyan nagy tömegben keresték fel a templomokat, hogy azok majdnem kicsinek bizonyultak. Mert már csak a templom maradt, ahová még nyugodtan elmehettek, ahol félelem nélkül panaszkodhattak ki magukat a Jóistennek, vagy sírhatták el könnyeiket imádkozás közben. Nem kellett itt a papoknak semmiféle lázító beszédet mondaniok a szószékről, mert itt mindenki megértette az imádságokból, az énekekből, hogy velünk van az Isten, s ha Isten velünk van, ki lehet ellenünk?! Április 6-án, feketevasárnapon kezdődött az egyházi gyász. De akkor kezdődött abban az esztendőben az egyház gyászolása is, mert a direktórium mintha megvárta volna, míg a templomokban a feszületeket letakarják fekete lepellel, hogy a minden emberért meghalt Üdvözítő legalább azokat a keserveket ne lássa, amelyeket híveinek kell majd elszenvednie. A nagymisén ezen a napon is a szentbeszédet Apor báró mondotta. Az egyházat ért sérelmek kihirdetése óta ez volt az első szentbeszédje. Nagyon mérsékelten, visszafogottan mondotta el a híveknek a megjelent intézkedéseket és kérte a híveket, lehetőség szerint próbálják azokat megérteni, mégha nem is értenek mindennel egyet, mert az Úrjézus azt hirdette: Adjátok meg az Istennek, ami az Istené, a császárnak, ami a császáré. És a császár most ezeket kívánja! De az Istenünket senki tőlünk el nem veheti! Ami a szívünkben van, az csak a miénk! S ha mindenünktől meg is fosztanak bennünket, az egyházat, a híveknek egy jó részét, azért az Úristen a szívünkben a miénk marad. O továbbra is segít bennünket elviselni az adódó nehézségeket, az azokkal járó fájdalmakat, keserűséget. Erőt ad, hogy beléje vetett hitünk továbbra is töretlen, változatlan maradjon, és saját szenvedésének példájával majd a nagyhéten oda áll mellénk, együtt szenved velünk, sőt meghal érettünk a keresztfán. A következő ünnepnap virágvasárnap volt, az Úrjézus jeruzsálemi bevonulásának ünnepe. A szentbeszéd megint a zsúfolásig megtelt templom valamennyi látogatójának szívéhez szólt. Nem lázította a híveket az elmúlt héten történtek, az államosítások, a hitoktatás megszüntetése, stb. ellen. Inkább csak oktatott Apor báró, az egyre szimpatikusabbá váló újkeletű plébános. Elmondotta, hogy az Úrjézust a nép Jeruzsálem kapujában nagy hozsannázással, zöld ágak lengetésével, virágszőnyeggel várta. A nép ujjongása között vonult végig a városon. Tudta pedig, hogy a hozsannázó tömeg pár nap múlva már vesztét kiáltja, megrugdossa, leköpdösi, tövissel koronázza, vállára teszi a nehéz keresztfát, majd megrokkant testét keresztre feszíti. S ő mégis ment, jókedvet mutatva az Úristen által részére kiszabott úton, mert ez az út vezetett a
