Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)

A mennybe vivő kitüntetés

Hívei szeretetének talán legkedvesebb megnyilvánulása volt az ő kis „erdélyi kolóniája", amelyet Szász Erzsi, az Erdélyből áttelepült tanítónő tartott össze. Ez a kis kolónia az Erdélyből a két évtized alatt - főként kényszerből áttelepült, és Gyulán letelepedett hívekből állott, akik lehettek vagy huszonötén. Minden hónapban egy-egy alkalommal összegyűltek, gyűléseikre őt is mindig meghívták, és minden alkalommal elénekelték a székely himnuszt. (Ő akkor mindig Bálványosváron érezte magát.) A toronyóra 3 órát ütött. Kissé megrezzent, de mivel még senki nem zavarta, pár percet adott magának, hogy befejezze ezt a szép képsort, amely talán egész élete eddigi értelmét egybefoglalta. S mivel is fejezhette volna méltóbban be, mint a szép plébániatemplommal, amely életének középpontja volt. Annak mélységes csendjében olyan nyugodtan tudott elbeszélgetni az Úristennel, mint saját édesanyjával gyermekkorában. A csodálatos Mária-kép ott a főoltár felett mindig megnyugtatta, bármilyen konfliktus érte napközben. Ez a kép őt mindig szelíd édesanyjára emlékeztette, akit ő a földön a legjobban szeretett. Amikor ezt a képet látta, mindig édesanyja védő kezeit érezte feje fölött. Most, ebben a pillanatban őszintén bevallotta magának, hogy Erdély elvesztése örök fájdalma maradt. Ha a honvágy nagyon elfogta, akkor kora hajnalban a kopott csigalépcsőkön felsétált templomának tornyába. Onnan nagyon szépen látszottak a világosi hegyek. És amikor Gyepes úr, a kis púpos harangozó a reggeli úrangyalát harangozta, az ő lelki szemei már a messzi havasokat, a bálványosi romokat látták, tüdeje mélyen szívta be az arról áradó bódító fenyőillatot. (Mire ismét lejött a toronyból, menet közben már el is imádkozta az örvendetes olvasót.) Szerette volna tovább folytatni az emlékezést, s azokat a jó barátokat is előcitálni, akik vele az elmúlt esztendők örömeit, bánatát, munkáját és sikereit megosztották. De erre már nem jutott idő, mert a telefon csöngött és a főispáni hivatal titkársága jelentkezett. Közölték a főispán úr őméltósága kérését: délután 5 órakor a megyei tisztikar nevében szeretné tiszteletét tenni a „püspök úrnál". Természetesen, szeretettel várom-válaszolta, de még egy pillanatig elgondolkodott. Eddig még nem is volt ideje saját sorsának további folyamatára gondolni. - Hogy is van ez? Ő, a szegény, tiszántúli apátplébános kerül az előkelő győri püspöki székbe? Lehetséges ez? Hiszen ilyen még nem volt! Oda sokkal előkelőbbeket szoktak kinevezni, hiszen az az ország egyik leggazdagabb püspöksége! Korábban úgy tudta, hogy ide Breyer püspök halálával Horthy kormányzó őfőméltósága dr.Luttor Ferenc prelátust, a vatikáni magyar követség kánonjogi tanácsosát javasolta. Mégis, ennek ellenére miért esett a Szentatya választása őrá? Vagy Őszentségének nagy céljai vannak vele? Neki kell majd olyan feladatokat megoldania, amelyeket másra nem lehet bízni? Vagy talán Őszentsé-