Farkas Sándor: A jó pásztor és övéi (Gyula, 1997)
A mennybe vivő kitüntetés
Ne mondja már, hogy nem tud róla semmit, kedves Vilmos! S ha valóban nem, hát legyen szíves akkor reverendájának azt a feneketlen zsebét megnézni, mert biztosan abba tette bele a Szentatya levelét, mint szokta. - De hát maguk honnan tudják mindezt, kedves Juliska? - kérdezi kíváncsian a báró. - Hát kedves Vilmos, ha hallgatná a vatikáni rádiót, ezelőtt egy fél órával mondták be a nagy hírt. De nagyon gyorsan készüljön fel, nemsokára több százan fogják felkeresni, hogy gratuláljanak. - Köszönöm, kedves Juliska, mind az információt, mind a gratulációt s azonnal utánanézek, mi is az igazság. A kagylót letéve, mély zsebéből előszedte az oda elsüllyesztett leveleket, s azonnal meg is találta közöttük Angelo Rótta nuncius levelét. Reszkető kézzel vágta fel, s dobogó szívvel, kipiruló arccal, de vegyes érzelmekkel olvasta kinevezését. Hirtelen nem is tudta, hogy örüljöne vagy szomorkodjék. A nagy kitüntetés nagyon jól esett neki, de itt hagyni egy két évtized alatt megszokott helyet, barátokat, híveket, munkát, ezt a családias kisvárost, amelyhez őt annyi öröm és szenvedés, küzdés, munka és siker kötötte? Itt hagyni mindazokat, akik őt szeretik, tisztelik, s vállalni egy újabb, felelősségteljesebb munkát, ott messze, idegenben? Bár Győr nem volt neki olyan idegen, hiszen még kispap korában megismerte a gyönyörű várost. De nem elmélkedhetett tovább, mert az irodaajtón türelmetlen kopogás, az előcsarnokból pedig hangos morajlás szűrődött be a vastag ajtón keresztül. Már sokan lehettek odakint. Juliskának igaza volt, amikor telefonon jelezte a gratulálni vágyók sokaságát. Nem illett várakoztatni a kedveskedni akaró híveket, kinyitotta hát az ajtót, s legalább 20 ember özönlött be. Megindult a kérdések sorozata. Mindenki a másiknál előbb akarta tudni a részleteket, látni a kinevezési okmányt stb. Nem is tudta a báró őket hová leültetni, néhány idős hölgyet tudott csak hellyel kínálni. Az ajtócsukás meg nem állott délig. Egyik ember jött, a másik ment a sok jókívánságot hozók sokaságából. Ebéd alatt került sor káplánjai gratulációira. Valahogyan ez az ebéd nem volt örömhangulatú. Bár a nagy kitüntetés mindenkinek imponált, de egy közeli elválás réme - no, meg egy új főnök érkezésének gondolata - rányomta bélyegét mind a főpap, mind a káplánok lelkére. Ebéd után adódott rövidke idő arra, hogy a sok gratulációba szinte már beleszédült főpap összeszedhesse saját gondolatait, összegezze eddigi ténykedését, hiszen a mai naptól új életet kell kezdenie. (Pillanatnyi időre felvillant benne annak is a gondolata, hogy megköszönve a Szentatya nagy jóindulatát, kéri, maradhasson itt, ahol már úgy megszokták őt, és ő is az övéit. Talán ez lett volna a legkényelmesebb megoldás. A városnak is talán ez lett volna a legjobb, hiszen itt továbbra is segíteni tudta volna a rászorultakat, a szegényeket. A kialakult sok jó kapcsolatot sem kellett volna megszakítani senkivel és semmivel.)
