Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956 (1992)
III. Az "új szakasztól" a forradalomig. A begyűjtési rendszer 1953 júniusától 1956 októberéig
önkormányzatiság, a demokrácia, a hatáskörök leadása. Ehhez bizalom kellelt volna, márpedig illegitim hatalom nem bízik, nem is bízhat a társadalomban. így hamarosan még az államigazgatási szervek iratkezelését is egy kaptafára húzták, igen sok kárt okozva az írásbeliségben. így ösztönözték a "felesleges" iratforgalom kikapcsolását, ostorozták a bürokratizmust, s ez az akkori időkben funkcióba került sok képzetlen káder tudatában azonosult a "papírellenességgel", s ennek aztán sorra estek áldozatául az elmúlt évtizedek fontos dokumentumai egyrészt, másrészt eluralkodott a szakképzetlenség mellett a hányavetiség is az egyes szervek iratkezelésében. A tárcáknál és a kormányhivatalokban is felszámolták a jól bevált segédhivatalokat, széttagolták az ügykezelést és összezavarták azt. Előírták az előadóív mellőzését és áttértek - minisztériumi szinten is! - a vállalatoknál szokásos egyszerűbb nyilvántartásokra. Ezt követte a közigazgatási számrendszer, majd a csoportszámos iratkezelési rendszer bevezetése, az iktatókönyv és a mutatókönyv "helyettesítése" a könnyen elkallódó iktatókartonokkal és az áttekinthetetlen irattározással. Az eredményt a ma levéltárosai ismerik: a legkevésbé kutatható és áttekinthető irategyüttesek a levéltárakban éppen az 1950-56 közti évek irategyüttesei. Mindehhez járultak az irattárakat pusztító papírgyűjtési kampányok és az azokkal összefüggő szakszerűtlen selejtezési rohammunkák... 224 Ilyen körülmények közt szó sem lehetett arról, hogy az egyes igazgatási szervek (a minisztériumtól a községi tanácsig) maguk határozzanak a feladataik ellátását szolgáló szervezetükről. Minden igazgatási szerv készen kapta felettes szervétől szervezeti szabályzatát, de legalábbis annak érdemi vázát. így a Népgazdasági Tanács készítette el 1952 nyarán a minisztériumok mintaszabályzatát, s párhuzamosan a BM dolgozta ki a tanácsokét. A minisztertanács figyelemre méltó módon elrendelte, hogy a szabályzatok általános részét az illető szerv minden dolgozója ismerje meg, de a bizalmas részt (!) csak egyes "kijelölt dolgozók" tanulmányozhassák... így aztán az egyszerű, nem "kijelölt" dolgozó saját hivatalában csak olyan alkatrész lehetett, mely a gépezet egészét csak többé-kevésbé ismerhette, s így lépten-nyomon váratlan helyzetekbe kerülhetett, bizonytalanul és kiszolgáltatottan tétovázhatott a számára időnként teljesen érthetetlen szituációkban. Mindez aligha szolgálta a gördülékeny ügymenetet. 225 A brosúrák és szólamok szerint az 1950-ben létrejött tanácsok voltak a szocialista demokrácia alapintézményei, a népi hatalom helyi szervei. Nos, a tanácsok működési tere világosan mutatja, hogyan is vélekedett a kommunista vezérkar a demokráciáról. A tanácsok, mint az államhatalom helyi szervei lényegében érdemi munkát nem végeztek, nem végezhettek, szerepük tökéletesen formális volt. Emellett a tanácsokat számtalan esetben a végrehajtó hatalom szervei, a tárcák, sőt a tárcák egyes osztályai utasították. Általában is a helyi tanácsokat papíron a Minisztertanács (!), ténylegesen pedig 1954-ig a BM irányította! Az Elnöki Tanács és a parlament szerepe egyébként hasonló módon volt formális és így jelentéktelen. A fő utasítási-rendelkezési vonal ugyanis a következő volt: pártközpont - minisztertanács - miniszterek - a tanácsok végrehajtó bizottságai (vagy azok mellőzésével osztályai). Azon se 224. 402/23/1950. NT sz. h. - NT HT 290. (júl. 21.) 225. 2061/19/1952. Mt. sz. h. - Mt. HT 19. 144. Qún. 24.)
