Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956 (1992)
III. Az "új szakasztól" a forradalomig. A begyűjtési rendszer 1953 júniusától 1956 októberéig
lepődött meg senki, ha felettes vb tanácsot utasított, vagy ha minisztérium a közbeeső vb-t is mellőzve, rögtön az alsóbb fokú vb egyik osztályát utasította... A teljesen önállótlan tanácsi szervek ugyanakkor mégis sokszor szolgáltak bűnbakként. Gondok, válságok idején rájuk lehetett mutogatni: nem végzik jól végrehajtó munkájukat, nem gazdái a helyi történéseknek. Rákosi már 1951 februárjában, az MDP II. kongresszusán világosan kifejezésre juttatta bizalmatlanságát a tanácsokkal szemben. 226 Még Nagy Imre is bíráló szavakkal illette a kezdő tanácsokat: sok az új ember a tanácsoknál - mondta -, és ezek a régi "szakemberekre" támaszkodnak... (ugyan kire támaszkodhattak volna szakigazgatási gyakorlat nélkül!?). Amikor Nagy Imre arról szólt, hogy elvárta volna a tanácsoktól az önkritikát, mivel nem tűnnek ki jó munkájukkal a begyűjtésben, Rákosi közbeszólt: "enyhén szólva". A kongresszus állást is foglalt az ellenséggel szembeni "liberalizmus" leküzdésére. 227 Márpedig hamarosan mindenki ellenség lett, aki csak egy szót is szólt vidéken pl. a beszolgáltatás adott rendje, vagy a kollektivizálás módszerei ellen. A centralizmus, elvileg, gyorsan áttekinthető, "profiltiszta" igazgatási vertikumra törekedett. így aztán a minisztériumok változása többnyire a tanácsszervezet változását is jelentette, mivel a tárcák zömének egy-egy azonos nevű megyei tanácsi osztály lehetett csakis a partnere. Még a járási tanácsok esetében is előírták, hogy a tárcáknak megfelelő önálló - azaz utasítható - ügyköröket kell szervezni. A fontosabb ágazatok is önálló tanácsi osztályt kaptak. így a megyei tanácsoknál begyűjtési osztály létesült, valamivel a Begyűjtési Minisztérium megalakítása előtt, a járásoknál pedig önálló begyűjtési ügykört szerveztek létszámot és költséget nem kímélve. 228 Az ágazatok "tiszta" irányítási vertikuma aztán oda vezetett, hogy a gombamód szaporodó osztályok, önálló csoportok és ügykörök között hiánycikké vált a horizontális kapcsolat, az együttműködés. Ennek önmagában az is oka volt, hogy a centralizáció és a voluntarizmus jegyében nap mint nap annyi rendelkezés érkezett felülről, hogy idő sem juthatott a tanácsapparátuson belüli együttműködés megszervezésére. A tanácsok leigázásának csúcsteljesítménye az 1952. július végi minisztertanácsi határozat volt. Ebben megállapították, hogy a tárcák és a megyei tanácsok megfelelő osztályainak kapcsolata "nem elég közvetlen", az utasítások - ezt hibaként említik! a vb-n át jutnak el az osztályokhoz. Ez - úgymond - "elaprózza" a vb-k munkáját, s ezért a rendelkezés szerint a továbbiakban a tárcautasításokat közvetlenül a megfelelő tanácsi osztályhoz kellett küldeni. Világossá tette a rendelet azt is, hogy a tanács és a vb egyaránt a Minisztertanács alá voltak rendelve, amit ez a BM-en át gyakorolt. Fel kell lépni az ellen - szólt a határozat -, hogy a tanácsok hatáskörét a központi hatalom rovására növeljék...! A tanácsi osztályok ezek után figyelmeztethették a vb-t (!), ha annak rendelkezése miniszteri utasítással ellenkezett; ha a vb nem korrigált, akkor az osztály jelentést tehetett a miniszternek. A tanácsok egyes osztályain a fontosabb előadók kinevezéséhez az illetékes minisztérium engedélye volt szükséges, sőt: a tárca felszólítására a vb rögtön köteles volt az illető előadót fegyelmi elé állítani. Az egyik 226. SzN 1951. febr. 26. 227. Nagy Imre beszéde: SzN 1951. márc. 2. 228. 2/1/1951. NT sz. h. - NT HT 2. (jan. 11.)
