Erdmann Gyula: Begyűjtés, beszolgáltatás Magyarországon 1945-1956 (1992)
III. Az "új szakasztól" a forradalomig. A begyűjtési rendszer 1953 júniusától 1956 októberéig
elseperve a halkan, félve említett korrekciós javaslatokat. Tisza Jószef, a pártközpont munkatársa, a közel 1 millió holdnyi "tartalékterület" ügyében élesen vetette el azt az elképzelést, miszerint az ilyen, lényegében műveletlen földek megmunkálását vállalók, pl. a mezőgazdasági munkát korábban ipari munkára cserélő ún. "kétlakiak" kapjanak beszolgáltatási kedvezményt. Nem lehet cél - hangzott a pártközpont álláspontja - a haszonbéri rendszer állandósítása; a cél csakis az lehet, hogy ezeket a területeket a tulajdonosok "ajánlják fel" az államnak. Az nem számított, hogy ez esetben az egy millió holdnyi terület esetleg éveken át marad műveletlen... Az FM javasolta - az állattartás könnyítése érdekében - a legelők mentesítését a beszolgáltatás alól, de ezt is elvetették, mondván, hogy ez esetben sok gazda és téesz a szántókból legelőt csinálna (ez utalt a paraszti ellenállás egyik - bizonyára gyakorlatban is kipróbált - formájára, aminek része lehetett abban, hogy 1950-51-ben a legelőket is beszolgáltatásra kötelezték). Tisza József általános helyeslést tapasztalhatott, amikor arról beszélt (1952-ben, amikor is több százezer parasztcsaládnak nem maradt velőmagja, és nem volt fedezve családi szükséglete sem), hogy a termelői fejadag semmiképpen sem előzheti meg az állammal szembeni kötelezettség teljesítését. Nagy Imre, az akkori begyűjtési miniszter, sem vonhatta ki magát az akkor uralkodó széljárás hatása alól. Megjegyezte ugyan - s ez sokat jelzett gondolkozásából -, hogy 1,5 millió egyéni gazdát, de a községeket sem lehet egyenként a beszolgáltatással kapcsolatos tervegyeztetési-államigazgatási munka tárgyává tenni, mivel erre az apparátus is alkalmatlan, s már csak ezért is egyszerűbb rendszert szorgalmazott, amely a realitásokkal is számol (!) - de ezt követően kénytelen volt erősíteni a pártközpont említett álláspontját. Még a szegényparasztok esetében is elzárkózott a családi fejadag beszolgáltatás előtti biztosítása elől. Kerülni kell mondta - a fejadag-demagógiát, hiszen szabadpiac van (!?) - hangsúlyozta, de azt nem említette, hogy a szabadértékesítés lehetősége csak a községi szintű beszolgáltatás maradéktalan teljesítése után nyílt meg... Ez viszont a szabadpiacot az ismert beszolgáltatási terhek mellett kizárólag elméleti lehetőséggé tette. A rugalmas gondolkozásra képtelen dogmatizmust-voluntarizmust példázza az is, hogy Nagy Imre rákényszerült arra is, hogy a nagyvárosok katasztrofális zöldségellátását javítani akaró elgondolást (a városkörnyéki zöldségtermelő téesz-ek zöldséggel teljesíthessék beadásukat, azaz ne kelljen általuk soha nem termelt cikkekel beszolgáltatniuk...) mereven elutasítsa azzal érvelve, hogy ilymódon kapitalizálódó, "milliomos" téesz-ek alakulnának ki!? 61 A kollégium határozatai mindenben a változatlan szigort és az irreális előírásokat tükrözték. Termelési ésszerűség, a lakosság, benne az oly sokat emlegetett munkásosztály jobb ellátása mit sem számított; a Rákosi-féle vezetés mindent kész volt feláldozni a "szent cél": az egyéni gazdálkodási kedv kiölése, az álszövetkezeti-fejlesztés, azaz lényegében a mezőgazdaság teljes államosítása érdekében. A változás első jele az NDK felől érkezett. Ott már 1953. január végén elhatározták a beadási normák 4-25%-os mérséklését, méghozzá úgy, hogy az eleve 61. UMKL-Begy. M. Titk. - 3. d. (1952. okt. 14.)
