Erdmann Gyula: Paraszti kiszolgáltatottság – paraszti érdekvédelem, önigazgatás. A Hajnal István Kör gyulai konferenciája 1991. augusztus 29–31. - Rendi társadalom–polgári társadalom 5. (Gyula, 1994)

V. szekció: Küzdelem a privilegizált helyzetért, annak megőrzéséért

1690-es telepítólevele értelmében évtizedekig csak jelképes, 1 polturás cenzust fizetett földesurának és hetedet adott terményeiből, robotolásra pedig senki sem kényszeríthette katonai voltukra büszke lakosaikat. Fülek egészen az 1770-ben végrehajtott úrbérrendezésig megőrizte örökös szerződésben még 1690-ben kivívott szabadságait és az említett 1718-as védlevelet bemutatva követelte kihagyását az urbárium hatályából. Ha ez nem is sikerült a volt nógrádi végvárak fegyverrel szolgáló katonái dédunokáinak, a Dunántúlon az egykori praesidiumok közül Sárvár, Körmend, Nagykanizsa, Zalaegerszeg, Szentgrót, Dunaföldvár, Szekszárd, a veszprémi Devecser, Várpalota, Nagyvázsony, Pápa, a somogyi Kaposvár, Igal, a veszprémi Városhídvég, a soproni Kapuvár népe magát pl. banderiális helynek, katonai földeket birtoklónak, örökös érvényű hajdú telepítési szerződéssel bíró helységnek nevezve sikeresen megakadályozta, hogy határukban jobbágy telkeket mérjenek ki, őket magukat pedig robotolásra kényszerítsék az eljáró tisztviselők. Az Urbárium végrehajtási utasításában előírt kötelezettség és lehetőség az ősi, betelepítéskor szabad emberekkel örökösen kötött szerződések érvényben tartására így több tucatnyi egykori végvár népének biztosította a jobbágyi viszonyoknál sokkal kedvezőbb szerződéses, vagy cenzualista viszonyt jogilag felettük uralkodó földesuraikkal. A másik típusba tartozó, ún. szabadalmas mezővárosok részben királyi - azaz korona vagy kamarai - birtokot képeztek, részben egyházi vagy magánföldesurak tulajdonában voltak. A névleges földesuraknak telkenként megállapított, változtathatatlan összegű cenzuson kívül más járadékot - így kilencedet, úrdolgát, ajándékot - nem szolgáltattak, belső ügyeiket pedig választott elölj áróik, főbíráik útján telj es önállósággal intézték, sőt, sok kiváltságos oppidum a XVIII. század közepéig még pallosjoggal is élhetett. Különösen fontos, hogy a lakosok házaikat, földjeiket a földesúr engedélye nélkül adhatták-vehették, továbbá a jól jövedelmező regálék - korcsma, mészárszék, malomtartás, pálinka- és serfőzés, vám- és vásárpénzszedés, boltbérek - is teljesen a kezelésükben voltak. A kiváltságos oppidumok száma a XIX. század közepén megközelítette a százat. Számos típusuk volt (pl. bányamezővárosok, bánsági koronái és kamarai mezővárosok, hajdú-jász-kun mezővárosok), amelyek részletes elemzésére itt nincs mód. Példaként, a kiváltságok elvesztésének veszélyét bemutatandó, két közép-magyarországi koronabirtok, Nagymaros és Nagyoroszi oppidumok esetére hivatkoznánk. Nagyoroszi kiváltságai Könyves Kálmán királyig nyúlnak vissza, aki 1109-ben ide telepítette varég-orosz testőreit. A derék katonák - akikhez hasonló eredetűek voltak Bél Mátyás szerint is a Pozsony várával szemben lévő Oroszvár és az Aba Sámuel nemzetségi