Erdmann Gyula: Paraszti kiszolgáltatottság – paraszti érdekvédelem, önigazgatás. A Hajnal István Kör gyulai konferenciája 1991. augusztus 29–31. - Rendi társadalom–polgári társadalom 5. (Gyula, 1994)

V. szekció: Küzdelem a privilegizált helyzetért, annak megőrzéséért

zó követeléseiket. Az 1635:68. tc. a hajdúvárosokról rendelkezve kifogásolta, hogy az őfelsége által kiváltságolt hajdúközösségeken túl vannak olyanhelyek is - mint Nyíregyháza, Téglás, Szentmihály, Tiszadob, Böd, Újfehértó és Nyírbátor a Tiszántúlon, továbbá Hernádnémeti, a zempléni Hidvég és Gesztely - amelyek bár a töröknek adóznak, a királynak megtagadnak minden adó- és taksafizetést. Az 1638: 67. tc. ezeken a helységeken túl Szatmár és Németi, az 1659: 67. tc. pedig Kalló, Pócs, Megyasszó, Balsa, Királytelke, Polgár, Vári, Téglás és Beregszász „állítólagos kiváltságainak" a semmisségéről és a jobbágyi állapotba való helyezéséről rendelkezett. A törvényesnek elismert hajdúvárosok csak az uralkodó által szentesített kiváltságlevelet elnyert helységek voltak. Ezek a nemesi insurrectiók alkalmával a kiváltságosokkal együtt teljesítették egyetlen kötelességüket, a „vérrel adózást". Az 1662. 5. tc. majd más, az insurrectiót és nemesi hozzájárulást elrendelő törvények (pl. 1681: 46. tc.) azonban további típusokat is megneveztek, így a „földesurak katonáskodásra rendelt és kötelezett szabadosait", „a földesurak részéről csak a katonáskodás tekintetében kiváltságolt hajdúkat, akik a földesurak mellett, azok költségén tartoztak katonáskodni" és végül „a földesuraik által katonáskodásra nézve nem kiváltságolt hajdúkat, akik szórványosan vannak házaik birtokában és jobbágyi szolgálatokat teljesítenek". Ezek húsz ház után maguk közül egy gyalogos katonát állítanak, földesuruk pedig ugyanennyi ház után egy lovast fizet. A magánföldesúri hajdúk tehát két kategóriába lettek sorolva: egyrészt a katonáskodásra kiváltságolt és egész helységeket benépesítő közösségekre, másrészt az elszórt házakban élő és jobbágyi szolgálatok ellenében földet művelő, egyben a földesurukat fegyverrel is szolgáló személyekre. A hajdúközösségek száma országszerte szaporodott; így a Tiszántúlon 20 bihari helység, továbbá Balsa (1643), Tarpa (1665), Erdélyben Nagyenyed(1658), a Felvidéken Szederkény (1651) földesúri hajdúszabadságban való részesítése már évtizedek óta ismert a szakirodalomban. N. Kiss István a dunántúli és horvátországi Zrínyi birtokok helységeinek tömeges katonaparaszti szolgálatait tárta fel, rámutatva a tömegek jelentőségére a török elleni védelemben is. A kiváltságolt közösségek azonban a hajdúvárosokon, falvakon túl más földesúri alávetettségi viszonyok között is nagy számban léteztek a török korban. Ezek közül két típust, a végvárakat és a szabadalmas mezővárosokat tárgyalnánk az adott időkeret szabta lehetőségek miatt szinte csak említésszerűen. A királyi végvárak népe a török elleni fegyveres készültség évtizedeiben három rendből állott: a „vitézlő rend" lovas és gyalogos katonáiból, a falak közé húzódott és házat vásárolt „nemes uraimékból", valamint a