Erdmann Gyula: Paraszti kiszolgáltatottság – paraszti érdekvédelem, önigazgatás. A Hajnal István Kör gyulai konferenciája 1991. augusztus 29–31. - Rendi társadalom–polgári társadalom 5. (Gyula, 1994)

I. szekció: Paraszti radikalizmus a 19-20. század fordulóján

összetettek. A középkori parasztlázadásokig, a reformációig visszanyúló gyökereknél is fontosabb, hogy a tájon a török utáni újraszületéstől mmdinkább a kollektív önvédelemre, az igazságkereső érdekképviseletre berendezkedett, népes mezővárosok és nem a nagybirtokok lettek a meghatározók. Az alázatos jobbágymentalitás helyett az egyenrangúság felé mutató egyezkedésekhez, másfelől az évtizedeken át tartó, jogfenntartó pereskedésekhez szokott hozzá a parasztság is, a földesúr is, a vármegye is. Jóval 1848 előtt érvényesült a települési és a protestáns egyházi önkormányzatiság szűkebb-tágabb gyakorlata. Az 1830-as évektől különösen hosszú sort lehet felállítani a külön réteg- és csoportérdekek gazda sági-szociális hátterű, szervezett megjelenítéséről, amelyek a kialakult társadalmi struktúra felismerését, de el nem fogadását tükrözték. Ajobbágyfelszabadítás végrehajtásának hosszú és bonyolult menetében újra és újra - a hatalommal és a módos volt telkesgazdákkal egyaránt szembefordulva - felerősödött a nincstelenek és a kisvagyonúak egyenlőségigénye. A végrehajtást (benne a legelőfelosztást) lezáró bírósági ítéletek felülvizsgálatát kívánó népmozgalmak az 1860-80-as években nagyobbrészt elerőtlenedtek (pl. Békéscsabán, Orosházán, Hódmezővásárhelyen, Endrődön), néha azonban a századforduló után is feltámadtak (pl. Vésztőn). A megélhetést jelentő földhöz való hozzájutást az agrárszegénység a hatalom szociális gondoskodása keretében várta, akár a parcellázások és telepítések, akár a kisbérletek formájában megtett lépésekkel. A birtokos parasztság a parcellázások esetében mindig „lekörözte" szegényebb sorstársait, s ezzel végképp elszakította magát tőlük. Mindezek politikai vetülete több síkon és sokféle ellentmondással kísérhető végig. 1848-1849, annak ellenére, hogy tájunkon is a plebejus törekvések visszaszorításával járt, az 1860-as évek elejétől a népjogok érvényesülésének, a szociális igazságtevésnek a szimbólumává emelkedett. A kiegyezés utáni negyvennyolcasságnak rétegenkénti eltérő értelmezése élt egymás mellett. Táncsics Mihály az utópikus szocializmussal, Irányi Dániel a polgári szabadságjogok tiszta értelmezésével, Sima Ferenc a közvetlen szociális érzékenységgel és a helyi hatalom átalakításáért vívott küzdelmeivel testesítette meg mindezt a maga választókerületében, azaz közvetlenebb „vonzáskörzetében". (Orosháza, Békés, Szentes, Szegvár.) A szarvasi Haviár Dániel, az orosházi Veres József, a békési Kecskeméti Ferenc és mások személyében további népszerű ellenzéki képviselőket sorolhatnánk. A kiegyezés utáni országgyűlési, nemkülönben a helyhatósági választások „iskolájában", éppen a sokféle manipuláció s a hatalmi beavatkozások miatt, a mezővárosok paraszt-