Erdmann Gyula: Paraszti kiszolgáltatottság – paraszti érdekvédelem, önigazgatás. A Hajnal István Kör gyulai konferenciája 1991. augusztus 29–31. - Rendi társadalom–polgári társadalom 5. (Gyula, 1994)

III. szekció: Paraszti terhek - Paraszti ellenállás és érdekképviseletek 1945 után

január 20. és 30. között tartották meg a Jugoszláv Kommunista Párt kibővített ülését, amelyen a „parasztkérdést" tűzték napirendre. Határozatokat hoztak a kollektivizálás meggyorsításáról, a termelő parasztszövetkezetek gyorsított létrehozásáról. A hangoztatott alapelv az önkéntes belépés volt, a gyakorlat azonban a nagy propagandával hirdetett önkéntesség durva megcáfolása. A központi bizottság említett, kibővített ülése után, 1949 áprilisáig a Vajdaságban 677 termelő parasztszövetkezetet alakítottak, ebbe 82 278 család lépett be 779 432 kat. h. földdel. Ha ezekhez hozzáadjuk az általános jellegű földműves-szövetkezeteket, városi gazdaságokat stb., akkor megállapíthatjuk, hogy az ún. szocialista szektor tulajdonába került a tartományban megművelhető földterületeknek kb. 41%-a. Az így létrehozott paraszti termelőszövetkezetek nagy többsége nem bizonyult életképesnek. A tagság túlnyomó többségét a kényszerítő körülmények késztették a belépésre, így aztán minden termelési kedv nélkül dolgozott. Különben sem voltak meg a feltételek a hatékony nagygazdasági termelésre, A legszerényebb agrártechnikai eljárások alkalmazása sem volt lehetséges. Érdekes, hogy a szövetkezetek terményfeleslegeinek állami felvásárlása úgyszólván teljesen zökkenőmentes volt. A szövetkezetek ugyanis többnyire saját maguk állapították meg, hogy mennyi terményfelesleget adhatnak át a felvásárló vállalatoknak. Meg kell még említenünk, hogy a szövetkezetekbe való kényszerítés a telepes lakosságot sem kerülte el. Ok a háború után a Vajdaságba, mint az ígéret földjére érkeztek meg. A beszolgáltatási visszaélések többségüket kevésbé érintették, mivel a szegényparasztok kategóriájába tartoztak, sígy beszolgáltatási kötelezettségeik elviselhetők voltak. így aztán az agitátorok sokszor az ő soraikból kerültek ki. Ezáltal a telepesek és az őslakosság közötti amúgy is fennálló ellentétek még jobban kiéleződtek. Milyen volt a paraszti ellenállás az állami terrorral szemben? Ez a kérdés is feldolgozásra vár még. A levéltári anyagban ez a probléma legtöbbször csak a „kulákok, a falusi fő ellenség" (ahogyan legtöbbször fogalmaznak), alattomos magatartását domborítják ki, akikkel kíméletlenül le kell számolni. Az „ellenállás" sok esetben egyéni jellegű volt. Az emberek nem engedték, hogy padlásukról az utolsó szem gabonát is elvigyék, elálltak kaszával vagy villával a padlásfeljárót. Ilyen eseteknek persze, halálos áldozatai is voltak. Az ellenállás egyik megnyilvánulása volt, hogy a földművelők sok esetben elutasították a szövetkezetbe való belépést. Pedig legtöbbször a belépési nyilatkozat aláírása a további meghurcoltatások és igen sokszor a börtönbüntetések elől való menekülést jelentette. Persze voltak szervezett ellenállások is. Számos község-