Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)

I. AZ 1848 ELŐTTI VÁROSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAKFORRÁSAIRÓL

is. Az úriszéki iratokra támaszkodva nagyobb tanulmányt készítettem a Baranyai Helytörténetírás számára "Úriszéki adalékok Vajszló mezőváros polgárainak mindennapjaihoz" címmel. Ebben a munkában nyomon követtem a földet művelő, rétet tisztogató, kertet kerítő, állattartó embert, gondosan utalva azokra a dokumentumokra (rétek-kertek sánccal való oltalmazása a kártevő vizek ellen, a termőterület kiterjesztése a rétek rovására, a kiscsoportos állattartás tartós elhúzódása stb.), amelyeknek eddig volt nézeteket pontosító hatást tulajdoníthatunk. Bemutattam a telkes társadalom rétegződését hagyatéki leltárak segítségével, de gondoltam a telkesektől közvetlenül függő kosztos kanászokra, marhapásztorokra, sőt a függés legmélyebb pontján lévő cselédekre is. Ezekre az úrbéres társadalom árnyékában élő emberekre, a halhatatlanná emelt Kukorica Jancsi sorstársaira (a századvég emlékanyagát kivéve) csak akkor bukkan rá a kutató, ha "Tilos"-ba tévedt, jégbe szakadt, vagy farkas áldozata lett a gondjaikra bízott jószág, vagy más formában valami kárt okoztak. Gyakran a nevüket sem tartják fontosnak megemlíteni gazuáik, de a fizetésüket mindig pontosan részletezik, mert abból akarják a kárukat megtéríteni. A "tettes" neve nem fontos, de ha ugyanolyan státusú a tanú, akkor annak illetőségi helyét, teljes nevét és gazdáját is megadják... Olyanok ők, akár a gravitációnak kitett felfüggesztett súly, amelyről csak akkor derül ki, hogy valójában inga, ha kimozdítják helyéről... A rendkívüli esemény által okozott kárt legjobban az úriszéki iratok rögzítik számunkra, s közben talán többet őriznek meg az alkalmazottról, mint panaszttevő, kapzsi gazdájáról... Az úriszéki iratok forráslehetőségeit kutatva utoljára hagytam a nők kérdését, akik a történetírás lapjain soha nem kapták meg a számuknak és sokágú tevékenységüknek megfelelő helyet. Nem arról van szó természetesen, hogy ne lennének szent életű Árpádházi királykisasszonyaink, tudós apácáink, jeles nagyasszonyaink, szabadságharcos honleányaink, vagy kiemelkedő munkásmozgalmi harcosaink, hanem arról van szó, hogy a hagyományos forrásokra támaszkodó történész egyszerűen nem találkozik a patriarchális szemléletű feudáliskori forrásokban nőkkel. A statisztikust e régi korból a nemek szerinti megoszlás ér-