Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)
I. AZ 1848 ELŐTTI VÁROSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAKFORRÁSAIRÓL
tét, akkor legfeljebb csak a születés-házasság-halál dátumait őrzi az egyház anyakönyve, vagy egy-egy vén biblia. Az unokái talán még megemlegetik, de azután belehull a feledés kútjába... Aki azonban megszegi az íratlan szabályt, annak cselekedeteit panasz formában rögzítik, bíróságon tárgyalják, megítélésekor citálják a szokásjog vonatkozó passzusát is. Ez a titka annak, hogy aki a tiszttartó által az úriszék elé idézett, vagy éppen panaszával önként odafordult ember nyomába szegődik, az előtt színes keleti szőnyegként jelenik meg egy-egy település (a mi további példáink szerint a vajszlói uradalom) népessége, és mindaz, ami e népességet alkotó emberhez tartozik. A vajszlói uradalomról és annak központjáról, Vajszlóról információként annyit, hogy bár a 13. század közepén keletkezett, helyben lakó magánföldesura soha sem volt, hanem a török uralomig a Nyulak-szigeti apácák, azután pedig a pozsonyi és vásárhelyi apácák birtokait is öröklő óbudai Clarissák birtokába került, majd a rend feloszlatása után vallásalapi birtokként, mint a pécsváradi alapítványi kerület egyik tagja élte tovább életét 1848-ig, azután pedig állami erdőgazdaság lett belőle. Abban is eltér története a hagyományos nagybirtokokétól, hogy önálló gazdálkodást soha sem folytatott, hanem megelégedett a földesúri jogok alapján szerzett jövedelmekkel: a két tizeddel, kulináriákkal, az erdők termésének, rétek füvének hasznosításával. Gazdálkodását tekintve tehát, akárcsak a területén elhelyezkedő jobbágybirtokok, a középkort juttatja eszünkbe. Az uradalom középpontja, Vajszló a 19. század második felének egyik legfiatalabb, de igen dinamikusan fejlődő mezővárosa volt, amelynek lélekszáma 1787-1041 között 765-ről 3.186-ra növekedett. Lakosságának túlnyomó többségét örökös jobbágyokból álló 2 népesség alkotta. Ebben a világban az uradalmat a helyben lévő tisztikar képviseli s a lakosság élete nagyban függ a személyi kapcsolatoktól, sőt az alkalmazottak emberi magatartásától. Az államosítás első évtizedeiben, a 18. század végén, a laza kamarai igazgatás alatt fegyelmi vizsgálatok szereplőjeként gyakran találkozunk hatalmukkal visszaélő, vagy az állami javakat hűtlenül kezelő tisztekkel. Minthogy azonban a kamara inkább az alacsonyabb rangú alkalmazottakra hallgat -akik különböző objektív nehézségekre hivatkozva takargatják főnökeik visszaéléseit-, a