Erdmann Gyula: Kutatás–módszertan konferencia, Gyula, 1987. augusztus 26–28. - Rendi társadalom–polgári társadalom 2. (Gyula, 1989)

I. AZ 1848 ELŐTTI VÁROSI TÁRSADALOM KUTATÁSÁNAKFORRÁSAIRÓL

dolog, utóbbiak csak viszonylagos segítséget nyújthatnak. Az egyes pénzfajták bizonytalan, vagy éppen kimutathatóan csökkenő nemesfém tartalmuk miatt nem azzal az értékkel bírtak, amelyet rájuk véstek, azaz az elvi és a tényleges forgalmi érték -sokszor nagyságrendekkel is- eltérhetett egymástól. A vagyonösszeírásokra vonatkozó szabályok fentiekben vázolt részleges betartása sem volt teljes körű és pontos: az összeírt vagyon- és birtoktárgyak mindig tartalmazták az örökösök közti osztályban beszámított tételeket, de igen gyakran kimaradtak azok, amelyeket -bármelyikük számára- az örökhagyó természetben hagyományozott. A vagyon tételes részletezése, vagy sommás összefoglalása többnyire a leltározást végző hivatalokon múlt, így az is, hogy az ilyen tárgyakat felveszik-e a leltárba, vagy csak egy külön jegyzékbe foglalják azokat, amely egyúttal átvételi elismervényként is szolgált. Többnyire a leltár végére került a vagyonmaradék felosztására vonatkozó számítások sora, de előfordult, hogy külön osztálylevelet is készítettek, miután a felosztás kizárólagosan összegszerű volt, s így a családra maradt volna az örökölt tárgyak elosztása. A tanácsnok szerepe tehát a vagyon felmérésével, a kiskorúak örökrészének biztosításával véget ért. Az eddigiekben sok sző esett a hagyatéki eljárás során keletkezett iratokról és mellékleteikről, egyetlen forrásról azonban csak utalásokban, pedig fontossága legalább annyira kihangsúlyozandó, mint a leltáré: ez a végrendelet. A hagyatéki eljárás -s ez tulajdonképpen közhelynek számít- egy nagykorú, vagyonnal rendelkező személy halálával indul meg. Triviális volta ellenére azonban ezt ki kell hangsúlyoznunk, mert igen gyakori, hogy egy-egy kiskorú, potenciális örökösként számon tartott személy halála után is keletkeztek iratok, ezek azonban nem annyira az ő vagyonára, mint inkább örökrészére vonatkoztak, tehát egy korábban elhunyt örökhagyó utáni igazgatási eljárás részeként, folytatásaként, ezekkel egy gyűjtőszám alatt tették őket levéltárba. Városainkban igen fontos szerepe volt az örökösödési szokásoknak (amelyeknek fő forrását a végrendeletek jelentik), de súlyuk korántsem akkora, mint a falusi közösségekben: a jogi szabályok -néhány, törvényben megszabott kötelező vagyonrészen, mint pl. a hitbéren kívül- minden felett szabad végrendelkezési jogot biz-