Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 3. 1904-1914 (Gyula, 2021)
Az utolsó szép évtized
15 MÁRKI SÁNDOR NAPLÓI III. Írásban még egyszer reflektált Márki Szekfű könyvére. A Budapesti Szemlé ben ugyancsak A száműzött Rákóczi címmel maga is megírta Rákóczi száműzetéseinek történetét. Ebben a jellegzetes Márki-esszében hatásosan fonta egybe a történeti interpretáció, a személyes emlékezet, az érzelem és a politika szálait. Írását görög és római száműzöttek sorsának felvillantásával indította, s ezzel a kezdéssel azonnal az olvasó elé állította a hazáját elhagyni kényszerülő, de továbbra is azért élő száműzött archetípusát. Ehhez a ponthoz közvetlenül hozzákötötte személyes emlékeit, utalva arra, hogy a maga nemzedékének még eleven emléke a „bujdosók”, vagyis a ’48-as emigráció története és hazavárásuk. Név említése nélkül felvillantotta Kossuth alakját: „Látni véltük, mikor leborult hazája földjén, mielőtt határán átlepne [...].”33 S azután a személyes emlékeket még visszább futtatta, felidézve gyerekkorát, amikor a hajdani sarkadi vár környékén futó folyóág medrében eldobált honvéd fegyvereket, s egy Rákóczi-korabeli ágyúdarabot is találtak. „... rajta a Pro libertate egyik betűjével, itt van most is az íróasztalomon, levélnyomtatónak. És lenyomtatja azt a sok ezer adatot, amit azóta a kuruc háborúról és száműzötteiről szedegettem össze.”34 Egyetemes történeti példákkal alátámasztott helyzetrajz, személyesség, az ágyúdarabbal lenyomtatott sok ezer cédula pedig egyszerre dokumentálja az elkötelezettséget és a szakmai hitelességet. Mindehhez világosan szerkesztett, gördülékeny stílusban megírt értekező szöveg párosult. Ezek az eszközök magyarázzák azt, hogy Márki írásai széles körben olvasókra találtak. Ezeket az eszközöket használva írta meg a maga száműzött Rákócziját. Az előző írásaival egybecsengően hangsúlyozta, ahhoz, hogy a magánytól, elszigeteltségtől, anyagi gondoktól sújtott bujdosót megismerhessük, annak lelkébe kell bepillantani. Erre pedig nem az ellenséges követjelentések, hanem a bujdosó vallomásai alkalmasak. Mellesleg épp ezt a szemléletet illette éles kritikával Szekfű. Az egyébként színesen megírt emigrációtörténet végén eljutott a többször idézett jelenethez, mikor Kossuthtal való találkozásakor a hajdani kormányzó mint történelemtanárt arra biztatta, csöpögtesse diákjai szívébe a hazaszeretetet. A záró részben ezúttal is megismételte történészi hitvallását: „Tudom, a szabadságharc történetének előszavában meg is írtam, hogy közszellem, melyet a hazaszeretet ébreszt és történelmi kritika, melyet a tudomány követel, gyakran járnak különböző utakon; de egyiknek célja sem lehet az, hogy a másikat elnyomja.” 35 Ha A száműzött Rákóczi megjelenését követő, s Szekfű Gyula jóhiszeműségét, szakmai hozzáértését és tisztességét megkérdőjelező írások közé illesztjük Márki szövegeit, tulajdonképpen udvarias, elsősorban Szekfű szemléletét kritizáló megszólalásoknak minősíthetjük valamennyit. Az a ma is előbukkanó kérdés, hogy a történelem egyszerűen csak szaktudomány vagy szaktudomány és identitásformáló tényező is egyben, akár nyitva is maradhatott volna. Ám Márki részéről az írásbeli megszólalások mellé beúszott még valami, egy 1914. március 29-én, a kolozsvári egyetem ifjúságának Szekfű „Rákóczi-gyalázó” könyvét elítélő gyűlésén tartott beszéd. Jellemző a közhangulatra és a sajtókampány hatására, hogy a kolozsvári egyetem ifjúsága szükségét látta annak (is), hogy Szekfű Gyula könyvét nyilvánosan elítélje és elkobzását, valamint forgalomból való kivonását határozati javaslatban követelje. A Bölcsészkar épületében tartott gyűlésen valamennyi fakultás és – a tudósítás szerint – az egyetemi tanárok is jelen voltak. Felszólalt a rektor, Dézsi Lajos bölcsészkari dékán s mások mellett két 33 Márki Sándor: A száműzött Rákóczi. Budapesti Szemle , 158. köt. 1914. 449. sz. 161. p. 34 Uo. 161–162. p. 35 Uo. 177. p.
