Héjja Julianna Erika: EÁrchívum. Tanulmányok Erdész Ádám hatvanadik születésnapja tiszteletére (Gyula, 2017)

Békés megye forrásvidékén - Kereskényi Miklós: A gyulai uradalom jobbágyainak adózása a XVIII. században az urbárium bevezetéséig

az irtásföld.5 A jobbágy, a tulajdonát kizárólagosan élvező földesúrral szemben a gyakorlatban, a szokásjog szerint, az örökös jobbágyság idején is, használati joggal rendelkezett. A jobbágy birtokjogát erősítő jogszabályok között az első a puszták benépesítéséről szóló 1723. évi XVIII. törvénycikk, amely nagymértékben segítette és védte a volt hódoltsági területek újranépese- désében részt vevő parasztgazdákat. Az elmondottak lényege, hogy a tulajdon- és a birtokjog (használati jog) kettőssége a gyakorlatban is érvényesült a Werbőczyt követő évszázadokban is.

A jobbágy adófizetésének alapja a földesúri föld használata, ami után kötelező járadékkal tartozott a földbirtokosnak. Az adófizetés másik meghatározó eleme a jobbágy jogi helyzete volt. Az 1514 előtt valamennyire egységes jobbágyság a XVI-XVII. században két jól elkülöníthető csoportra osztható. Ezek egyike a rossz emlékű és néhány évtized múltán többször is visszavont röghöz kötési cikkelyben megnevezett örökös jobbágyság (perpetua rusticitas) volt.6 Ez nem a törvények következményeként fejlődött ki, hanem az európai gazdaság erősödése, a kontinensen kialakuló munkamegosztás hozta létre. Ennek következtében jelent meg az Elbától keletre eső térségben a „második jobbágyság” (Leibeigenschaft) rendszere. Ezen folyamatokkal szemben Magyarországon a helyi tényezők, a ketté, majd három részre (1541) szakadt ország eltérő viszonyai azt eredményezték, hogy kialakult az örökös jobbágyság ellenpólusa is, a szabadmenetelű jobbágyság intézménye. A szabadmenetelűek aránya különösen nagy volt a hódoltság területén megmaradt és az odaszökött rusticusok között.7 A szabadabb jobbágyság (icolonus) csoportját erősítették 1711 után a nyugatról több hullámban érkező németek, s a belső vándorlásban is nagy számban részt vevő szlovák jobbágyok tömegei. Ezek a rétegek elkülönültek az örökös jobbágyoktól a jogképesség és az adózás terén is.8 A forrásokban „árendás, taksás, napos, summás, hospes”, időnként „extrénus”, „kontraktualista” néven emlegették őket. Ezek az elnevezések „zömmel szabadmenetelű parasztok jelölésére szolgáltak”.9 A felsorolt kifejezések nemcsak a járadékszolgáltatás és az adózás módját, hanem azt a viszonyt is visszatükrözték, ami a földművesek és földesurak között kialakult.

A földesurak a realitásokat figyelembe véve és azok által kényszerítve a gyakorlatban tudomásul vették a szabadon költöző, csekélyebb járadékot kiharcoló s kedvezőbb életminőséget szerző jobbágyréteg létezését. Ezzel szemben nem születtek törvények a kialakult viszonyok jogi szinten történő rendezéséről. Először az 1715. évi Cl. törvénycikk foglalkozott meglétükkel, s gyakorlatilag elismerte egyre növekvő számukat a jobbágyok társadalmában. A törvény negyedik paragrafusa előírta, „hogy a szabad vagy szabadon bocsátott - manumittált - nem nemesek, ha valamely földesúr jószágára telepedtek, és ott jobbágyi vagy cenzuálista, akár pedig zsefiéri kötelezettséget vettek magukra, a földesurakkal történt vagy történő egyezség szerint maradjanak ugyanazon földesuraknak lekötelezve”.10 A nagy létszámú katonaelem átállása a

5 Orosz István: A „perpetua rusticitas”-tól az örökös megváltásig. In: Orosz István: A jobbágyvilág megszűnése Magyarországon. Debrecen, 2010.15. p. (a továbbiakban Orosz, 2010.)

6 Az 1514. évi XXV. te. a röghöz kötést mondta ki. A törvényt elvben szövegszerűen visszavonták: 1547. évi XXVI. te.; 1550. évi XXXIV. te.; 1556. évi XVII. te.

7 Szabó István: Jobbágyság-parasztság. In: Ethnographia, 76. (1965) 1. sz. 18-19. p. A rusticus kifejezés értelmezését Szabó István végezte el.

8 Varga János: Jobbágyrendszer a magyarországi feudalizmus kései századaiban, 1556-1767. Bp., 1969.337. p., passim (a továbbiakban Varga, 1969.)

9 Uo. 367. p.

10 Uo. 309. p.

290