Héjja Julianna Erika: EÁrchívum. Tanulmányok Erdész Ádám hatvanadik születésnapja tiszteletére (Gyula, 2017)
Arcvonások, portrék, karakterek - Rácz György: Márki Sándor, a középkorkutató
állított szemünk elé. A Történelmi Életrajzok így a Dósa-életrajzzal érdekes kötettel gyarapodtak, sajnáljuk tehát, hogy az érdekes munka tendentiáját és ellenmondásait kifogásolnunk kell.”21 Szekfű Gyula szigorú kritikáját nem számítva,22 Márki „forráskritikai” módszerét a későbbiekben alig érintették. Érdemes figyelnünk az irodalomtörténész V. Kovács Sándor nagyon finoman megfogalmazott soraira 1959-ből. „Taurinust, mint írót, sokáig nem fedezték fel. Szomorú dicsősége Márki Sándornak, hogy 1889-ben, a Stauromachiát ismertető és értékelni próbáló tanulmányában még ezt írhatta: »Mint költeményt, idáig senki sem méltathatta.« Márki a liberális polgári tudós mértékével mér. Hosszú tartalmi ismertetései és gyakori idézetei (sajnálatos, de erre szükség volt, ha nem is ebben a dolgozatban), jóindulatú, sokszor értékes és érdekes megfigyeléseivel keverednek. Megállapításainak zöme fölött azonban ma már igen eljárt az idő. Márki úttörő jelentőségű dolgozata után csaknem fél századnak kellett eltelnie, míg újabb Taurinus-értékelés született.”23 Szűcs Jenő ezen az úton haladt tovább, amikor Márki szakmai módszertani fogásait, „metodológiáját” először részesítette alapos szakmai kritikában Dózsa parasztháborújának ideológiája című, 1972-ben megjelent tanulmányában, majd egy 1973-as másik dolgozatában. Szövege Márki munkamódszerének lényegét érinti, ezért szükséges a szokottnál hosszabban idéznünk. „A Dózsa-kép ötödfél évszázados történeti alakulását szinte kizárólag a szemlélet alakulásának szempontjából szokás számba venni. Ez fontos, de nem egyedüli nézőpont a historiográfiában, főként, ha az eredmény olyan evidenciák regisztrálásában áll, hogy az újabb kori történetírók (nemkülönben írók és művészek) alapállását 1514 megítélésében az a viszony határozta meg, amely őket történetelméletileg a feudalizmus, aktuális értelemben pedig általában a forradalom gondolatához fűzte. Éppen nem mellékes azonban, hogy milyen koordináták határozták meg az értékelés mozgási lehetőségeit, mert még a legjobb szándék sem képes kiigazítani a hiányos vagy módszertelenül kijelölt, forrásszerűen rossz »koordinációs pontokat«. Általában is elmondható, de különösképpen áll a magyar historiográfiára, hogy, ha valamely témakörben a történetírás »pozitivista« vagy »liberális« korszaka bizonyos alapműveleteket elmulasztott vagy ezeket tökéletlenül végezte el, az ellenőrizetlen megállapítások sorozata öröklődött át a jelenbe. Ami a Dózsa-kutatást illeti, a magyar történetírásnak kétségkívül szerencséje volt Márki Sándorral annyiban, hogy 1883 óta megjelent előtanulmányai és monografikus előkészületei után Dósa György című művében (Magyar történeti életrajzok. Bp. 1913.) elismerésre méltó mennyiségű forrástömeg alapján egyfajta szintézisre juttatta azt a folyamatot, amely már a reformkorban Horváth Mihály és mások kezdeményezésére megindult: a parasztháború 21 Závodszky Levente: Márki Sándor: Dósa György. (Magyar Történeti Életrajzok XIX. évf.). Budapest, 1913.4° 5351. In: Századok, 49. (1915) 418. p. 22 Szekfű Gyula lesújtó véleménye nem csak a konzervatív történész Márki szemléletét érintő kritikája: „A Dózsa-lá- zadásra 1. Márki id. m„ sok új adattal, naív felfogással és itt-ott radikális kiszólásokkal, melyek megnyerték e könyv számára a világháború előtt a Jászi-féle radikális közönség dícséretét. A lázadás leglogikusabb leírása Szalaynál, Magyarország tört., 3. köt.” Hóman Bálint-Szekfű Gyula: Magyar történet. II. köt. Bp., 1936.648. p. 23 V. Kovács Sándor: A Dózsa-háború humanista eposza. Stephanus Taurinus de Switawia: Stauromachia. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 63. (1959) 3-4. sz. 470. p. 226
