Héjja Julianna Erika: EÁrchívum. Tanulmányok Erdész Ádám hatvanadik születésnapja tiszteletére (Gyula, 2017)
Körben - család, közösség, társadalom - Fülöp Tamás: "...a nemes áldozatkészség nem szorul dicséretre..."
A korszak folyamán a szegénygondozás és -ellátás vonatkozásában megszületett jogszabályok általában az állam és az önkormányzatok felelősségét emelték ki, s nem deklarálták a segélyezés vagy gondozás iránti igényjogosultságot. Másodlagos szegénygondozási kötelezettség kizárólag az ellátásra szoruló személy illetősége szerinti községeket terhelte, az önkormányzatoknak éves költségvetési kereteik között, a községi szegényalap jövedelmeinek felhasználásával kellett gondoskodniuk a felnőtt szegények ellátásáról. A községi, városi szegényalap bevételei azonban nem voltak képesek biztosítani a növekvő igényeket, így nem is csodálkozhatunk azon, hogy az önkormányzatok, igyekezve csökkenteni a szegénygondozásból rájuk háramló anyagi terheket és teendőket, arra törekedtek, hogy a szegényellátás feladatát továbbhárítsák a jótékonysági és karitatív egyesületekre, a társadalmi és egyházi szervezetekre.19 A régi századfordulót követő és az első világháborút megelőző évtizedben így továbbra is fontos szerep hárult a nem állami - egyházi, helyi közösségekre épülő vagy meghatározó személyekhez kötődő - karitatív szervezetekre a szociálpolitika, a szegénygondozás, a hátrányos helyzetűek segítése terén. A keresztény valláserkölcsi alapokon nyugvó egyházi és egyesületi szegénygondozás iránt megmutatkozó mind számottevőbb társadalmi igényt a jótékonysági és karitatív egyesületek számának gyors növekedése is mutatta. Az egyesületi mozgalom terén élen járó fővárosban a századfordulóra - a csupán a jelentősebb egyesületekre kiterjedő korabeli statisztikai adatok alapján is - az általános jótékonysági és gyermekvédelmi egyletek száma meghaladta az ötvenet, míg tagjaik száma megközelítette az 50 ezret, vagyonuk pedig az 5-6 millió koronát.20 A fővárosi jótékonysági, emberbaráti, közegészségügyi, illetve betegsegélyező és gyermekvédő egyesületek száma pedig az első világháborút megelőző időszakban meghaladta a 250-et.21 A hatósági szegénygondozás intézményesült törvényhatósági formái mellett a magánfilantrópia társadalmi kezdeményezései, a hajléktalanok, szegények pénzbeli és természetbeni segélyezésének, gyógyszerekkel való ellátásának, a népkonyhák, menhelyek felállításának szükségessége mellett a XX. század elején jelent meg a munkalehetőség biztosítása útján történő segélyezés.22 A vármegyékben elsősorban a Vöröskereszt helyi egyesületei, a nőegyletek és a felekezetek karitatív csoportjai jelentették a segélyezés legfontosabb szervezeteit, míg a segélyek legfőbb anyagi forrását e testületek alapjainak jövedelmei, az egyesületi tagdíjak, a tárgysorsjátékok és gyűjtések eredményei, valamint az adományok biztosították. Az állami szociálpolitika fogyatékossága miatt a vidéki Magyarországon, a vármegyékben különösképp felértékelődött az egyházi közösségek és a civil társadalom által fenntartott egyesületek jelentősége, jóllehet mindez természetesen sem szervezettségében, sem anyagi lehetőségeiben, sem pedig a megfelelő szaktudás hiánya miatt nem pótolhatta az állami szegénygondozás intézményes rendszerét.23 A korszak karitatív mozgalmaira általánosságban jellemző volt, hogy a jótékonysági egyesületek döntő részének tevékenysége kimerült a pénzsegélyezésben, nem volt képes a rászorulók igényeinek megfelelő, személyre szabott segítségnyújtásra, és tevékenységüket költséges adminisztráció 19 Gyáni-Kövér, 2001. 375. p. 20 Vörös, 1991.41-54. p. 21 Budapesti czim- és lakásjegyzék, 1880-1928. Online adatbázis, https://library.hungaricana.hu/hu/collection/ fszek_budapesti_czim_es_lakasjegyzek/ (megtekintés: 2016.10.11.) 22 Csorna, 1930.101. p. 21 Pálos Károly: Szegénység, szegénygondozás. Szombathely, 1934.43. p. 168
