Erdész Ádám (szerk.): „A kereszténység védőoszlopa” - Gyula 1566-ban. A Gyulai vár 1566-os ostroma 450. évforduójának emlékére 2016. május 27-én tartott tudományos konferencia előadásai (Gyula, 2016)
Németh Csaba: A 16. századi végvári harcok oszmán várostromainak tanulságai
31 NÉMETH CSABA A 16. századi végvári harcok oszmán várostromainak tanulságai A Magyar Királyság és az Oszmán Birodalom közötti összecsapások története a köztudatban 150 esztendőre redukálódott. Ez az időszak azonban csupán a Buda eleste és visszafoglalása (1541-1686) közötti időt öleli fel. Az egymással vívott harcok ennél jóval hosszabb ideig tartottak: ha csak a törökök első jelentősebb magyarországi foglalásától a teljes kiverésükig tartó időszakot vesszük (1521-1719) is, csaknem két évszázadot kapunk. Ha viszont az első betörésüktől az utolsóig tartó időintervallumot nézzük (1391-1791), kereken négyszáz év adódik. Míg ha az országunk határain kívüli összecsapásokat is beleszámítjuk (kb. 1366-1878), még fél évszázadnál is szélesebbre tágul a kör. Jelen tanulmányunkban a hódoltság első évszázadát vesszük górcső alá, amelyben a szultán vezette haddal történő mezei csatára pusztán két alkalommal (Mohács 1526, Mezőkeresztes 1596) került sor, és sajnos mindegyiket el is veszítettük. Nem véletlen tehát, hogy hadvezetésünk tudatosan kerülte a szultáni sereggel történő összeütközést. Nem óhajtották egy-két csata kimenetelétől függővé tenni a még megmaradt országrész sorsát. Ehelyett arra törekedtek, hogy a várainkat védhető állapotba hozzák, és így arra kényszerítsék az ellenséget, hogy az minden egyes erődített helyért megharcolva fogyassza az erejét. Ez a módszer lényegesen lelassította az előrenyomulásukat, ezáltal kellő időt biztosított a még megmaradt terület védelmének a megszervezésére. Ezzel szemben a nyílt csaták felvállalására épülő visszafoglaló háború 16 éve alatt (1683-1699) sikerült visszaszerezni azt a területet, melyet az oszmánok csak bő 160 éves apró munkával tudtak elfoglalni. Könnyen belátható tehát, hogy a hadügy akkori vezetői jól döntöttek, amikor a bizonytalan kimenetelű csaták helyett a hangsúlyt a védelemre, a várak megerősítésére helyezték. Ez mintegy 1000 kilométeres, az Adriától az erdélyi hegyekig félkörívben húzódó végvárrendszer kiépítését jelentette. A benne elhelyezett katonaság zsoldjának biztosítása, a várak épületének, védműveinek a modernizálása és lőfegyverekkel történő ellátása óriási pénzösszeget igényelt. Ennek előteremtésére a Magyar Királyság bevételei nem voltak elegendőek. Pálffy Géza legújabb kutatásaiból tudjuk, hogy például az 1570-es évek elején 75 végvárunkban közel 20000 katona állomásozott, akiknek csak a zsoldszükséglete elérte az 1,2 millió rajnai forintot, míg