Kovách Géza: Válogatott tanulmányok (Arad, 2015)
Historiográfiai írások - A romániai magyar történetírás a II. világháború után
310 A romániai magyar történetírás a II. világháború után A gyökerek E rdélyi magyarság vagy romániai magyarság? Erdélyi magyar történetírás vagy romániai magyar történetírás? Ha erről kívánunk beszélni, eleve tisztáznunk kell, mit is értünk Erdély alatt. A középkori Transylvania, más szóval az Erdélyi Vajdaság voltaképpen csak a Király-hágón túli vármegyéket, székely és szász székeket foglalta magába, a ma Romániához tartozó, Király-hágótól nyugatra lévő vármegyék, mint Arad, Zaránd, Bihar, Szatmár, Ugocsa és Máramaros egésze, az úgynevezett kapcsolt részek (Partium), voltaképpen nem tartoztak Erdélyhez, ahogy a Temesköz sem, a későbbi Bánát. A Buda eleste után létrejött Erdélyi Fejedelemség határa sem volt állandó, következésképpen a Részek nyugati határa is állandóan változott Kassától Karánsebesig. A karlócai béke után (1699) végül is a Habsburg korona fennhatósága alatti „Partium” csak az egykori Zaránd megye keleti részére, a Szilágyságra (Kraszna és Közép-Szolnok megyékre) és Kővár vidékére zsugorodott. A ma Romániához tartozó Máramaros, Szatmár, Bihar, Arad és a Bánság keleti része (Krassó-Szörény, Temes és Torontál egy része) a magyar királyság tartozékai voltak. Nyilvánvaló tehát, ha Erdély története része Magyarország történelmének, az erdélyi magyar történetírás sem szakítható ki az egységes magyar történetírásból. Azt is le kell szögeznünk, hogy Erdély és a Bánság, valamint a kapcsolt részek etnikai színességének megfelelően a románok, szászok és svábok, sőt a szerbek is megformálták, fejlesztették sajátosságaiknak megfelelően a maguk történetírását. A szászok vagy a svábok sohasem mosták egybe a múltjukat az össznémetség múltjával, s kezdetben az erdélyi román történetírás is a maga zárt körében mozgott, csak a modern kor megszállott nacionalizmusa gyúrta egységes masszává a múltat, s már a türelmetlenségig menően még a szembetűnő partikularizmust is tagadta. - Ezeket mind figyelembe kell vennünk, ha a mai politikai viszonyok között a romániai magyarság múltkeresését értékeljük. A sokat s mindig vitatott „transzilvanizmus” lényege tehát nem valami elszigetelt jelenség, hanem a történelem viharában keletkezett szükségszerű sajátosság, mely hol elválaszt, hol összeköt nemcsak szűkebb értelemben vett nemzeti szinten, hanem a kusza együttélés színes és sokoldalú keretei között, határokon innen és határokon túl. Az egykori Erdélyi fejedelemség nagy történetírói: Heltai Gáspár, Szamosközy István, Szalárdy János, Cserey Mihály, Benkő József stb. műveikben, legyen bár úgymond Erdélyről szó, sohasem különítették el Erdély történetét Magyarország történelmétől, hiszen valamennyi esemény egybefonódik. Ezt tudták a XIX. század pozitivistái is, Ke
