Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
628 Márki Sándor naplói I. 1892 rosszulléte miatt úgyis haza akarták küldeni; s a délutáni gyorsvonattal - egyelőre magam - azonnal hazamentem Sarkadra. „Haza!” Édes jó apám koporsójához.... Egyenesen a nagyterembe mentem, hol már ravatalán feküdve találtam - s a ravatal lépcsőzetén térdelve, majd jóságos és még mindig szép, nyugodt arcát, örökre lezárult jóságos szemeit, bölcsen, kedvesen beszélő száját, jótevő kezeit összecsókolva - hogy ne zokogtam volna, mint akármelyik kisgyerek! Talán minden fia közül én látogattam őt legtöbbször; s diákkoromban nem vágytam haza jobban a vakációra, mint tanár koromban. Hiszen nem voltak nagy szórakozásai e vakációknak. Diákkorunkban lárma, zaj, ének, játék: amit ő maga is úgy szeretett, s aminek láttára sohasem jutott eszébe az a tenger pénz, melybe neveltetésünk került. Tömérdek vendégünk járt édesanyánk idejében, az egész Bihar, Békés; a fiatalabb négy Márki fiú nótázása bizonyos hírre kapott, s édesapánkat a legboldogabb, mert legjobb apának tartották. Édes jó anyánk már nem érte meg, de ő megérte mind a kilenc gyermekének családalapítását. Néhány nap előtt született negyvenegyedik unokája (az élők közt a 32.), Nuszbek Erzsiké. „Elvállalom a komaságot - szólt, egy percre magánál lévén -, de már nem megyek el a keresztelőre”. S akárhol laktunk, a legifjabb unokát meglátogatta, pedig csak egy éjét szeretett máshol tölteni. - Azután jöttek a sors csapásai. Édes jó anyánk elhunyta vágta szívén az első mély sebet. Nem érzelgett sohasem; de „könnybe lábadt két szeme pillája, valahányszor emlékezett rája”. Azt a koszorút, melyet ötvenéves házasságuk évfordulóján küldtem, alig lépkedve már, maga tette édesanyám sírjára. Majd egymás után Pista, Lajos, Gábor elhunyta, válogatott nagy betegségekben, s talán ezeknél is inkább Juliska válópere szomorították rendkívül. A munka azonban fenntartotta. Nemsokára nyugalmazta az öreg gróf: ő sem akarta, édesapám sem, mert a nyugalomba mindketten napjaik alkonyulatát látták. De mindkettejök érdeke parancsolta: az 56 év óta gazdálkodó tiszt egy szerény pálya minden kitüntetésével, teljes fizetéssel térhetett pihenésre. Mégis a vég kezdete volt ez. Mint annak idejében ipám, ő sem tudta, mivel ölje el az időt. Az első vakációban még mindennap kiko- csiztunk, néha kétszer is; a másodikban néha, a harmadikban - tavaly - csak kétszer. Már ekkor úgy megtörte a kocsi, hogy addig panaszkodtam, mennyire árt „nekem” a kocsizás, míg azután ő is lemondott róla: „Az én kedvemért.” Délelőtt és estefelé kiültünk a kastély elé, szembe a két nagy fenyővel; fogadtuk a kedves kappan, Juszuf látogatását, óra hosszant való alkalmatlankodását, néztük az angolkertben garázdálkodó aprójószágot; édesapám pipázott és ütötte a legyeket, én olvasgattam, az asszonyok kötögettek; de a beszélgetést már nem szerette, mert resteilte, hogy nagyothall. Hetvenhét éven át nem ösmerte a betegséget, és szinte dicsekedve emlegette, hogy írnok korában volt ő hideglelős is, és hogy az a töltött káposztától maradt el. Lelkének rugalmasságát nem vesztette el sohasem; de teste ereje egyre hanyatlott. Testvéreim, Berti s Jani, kik a másik szobában vártak reám, mondják, hogy 12 napi rövid betegsége alatt ismételten tartottak elhunytától. Látni lehetett, hogy lázas álmaiban egész élete elvonul szemei előtt. „Te vagy, édes jó feleségem!” - szólt, karjait kiterjesztve, s megfogta igazán gyöngéd, önfeláldozó s minden hálára érdemes ápolójának, háza vezetőjének, Hoffmann-nénak kezét. „Nem te vagy!” - szólt csalódva, de ajkaihoz vitte az asszony kezét, ki atyja gyanánt szerette őt. Tegnap meg berendelte az öreg Kis Mihályt, ki negyedszázadnál nagyobb idő óta a kocsisa; s részletes rendeletet adott neki, hogy csak fogjon rögtön, mert ő „haza” akar menni. S a másik öreg zokogva tántorgott ki a szobából. Még csak Juszuf iránt is érdeklődött: hogy mi lesz vele a nyáron? „Megtesszük csirkevezetőnek!” - „Nagyon jó lesz!” - szólt megnyugodva; pedig a Juszufot is levágták már. Azután megkérdezte, mennyit nyomott a nekünk
