Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
56 Márki Sándor naplói I. 1874 Amint a főteremben elhangzottak a hivatalos szóvirágok, melyekből azonban hazánknak nem jutott egy szál sem, a közönség a mi szerény szállásunk felé kezdett özönleni, s igazi élénkség csak itt kezdett uralkodni. Meglátogattak bennünket Strossmayer és az egyetemi tanárok, Trnski (a költő) stb. Különösen a rektorral (Mesic), a prorektor- ral stb. kezdtünk koccintgatni, miből számukra, úgy látszik, már előbb is elég bőven kijutott. Nem mondhatnám, hogy minket, magyarokat mellőztek volna; a legtöbb felköszöntést nem annyira a délszláv agyrémek érdekében, mint inkább Dalmáciának Horvátországhoz leendő csatolására hallottam. Különösen Nikolié barátunk tűnt ki (a „Velebit” egyik tagja, mint mondják, igen gazdag fiú); egy tósztja után őt magyarul üdvözöltem: „nem tudom szabatosan, miről mint beszéltél, mert nem értem a horvát nyelvet, de a tűz, mellyel szólottái, csak jó ügyet illethet; karold föl hasonló hévvel a magyar-horvát testvériség ügyét is, és légy meggyőződve, hogy barátokat fogsz bírni bennünk”. Beszédemet horvátul Vargay tolmácsolta, s oly élénken adta elő, gondolom, meg is toldotta, hogy a rektor s a többi összevissza ölelkezett vele. Dr. Brestyenszky Sándor névjegyet cserélt velem, s biztosított mindnyájunkat, hogy ő nemcsak büszke magyar voltára, hanem a kollégiumát látogató ifjúságot is irántunk való testvéries indulatra ügyekszik hangolni. Valami 4 órai együtt mulatás után néhány percre hazamentünk, de a fáklyásmeneten ismét teljes számban megjelentünk. Helyet közvetlenül az ifjúság után kaptunk, de fáklyákat, miket a többi egylet küldöttei vittek, mi nem fogadtunk el. E fényes menet véget érvén, a lövöldében gyűltünk össze borfogyasztani, s e mulatságnak a rendezők csakugyan nem is találtak más nevet a „Commers”-nél (tivornya). Különben a bán és Strossmayer is fölnézett hozzánk. Részemről ezúttal nemigen jól mulattam, s Baintnerrel „már” éjfél utáni 2 órakor hazamentünk. Egyik rendező nagyon kért, hogy, ha talán a prorektornak kissé túlbuzgóan „hazafias” (értsd: horvát vagy talán délszláv?!) érzelmei bosszantanának, bocsássuk meg. Volt tehát ott holmi, mit még a horvátok köz[ü]l sem mindenki talált ildomosnak - legalább a vendégekkel szemben. Egyébiránt Vargay horvát-magyar szónoklata itt is teljes diadalt aratott, s így remélhettük, hogy miránk sem haragszik mindenki, különösen az ifjak köz[ü]l. Az ifjabb nemzedék minden második szava „testvériség” volt, de azért tud ábrándozni egy déli szláv birodalomról is. Állapota tehát forrongó; lehet kitűnő, jó barátunk, lehet megátalkodott ellenségünk, ha kenyértörésre kerül a sor. Ki jövendölheti meg? Poharak közt nem lehet kritizálni. okt. 20. A program délelőttünket eléggé szabadon hagyta. 10 óra után Singerrel együtt elmentem Granic könyvnyomda-tulajdonoshoz, a többi a 11 órai hangversenyt látogatta meg. Granic, Hartmann Lipót üzlettársa, vezetőnkül szegődött, s vele mentünk a Nemz [éti] Múzeumba, mely két épületben van elhelyezve. Az állat-, növény- és ásványtani osztályból nem sok tárgy emlékét hoztam magammal; az őslény-maradványok mégis legjobban érdekeltek. - A népismei és régiséggyűjtemény a délszláv akadémiával egy házban van elszállásolva, s igen tanulságos Horvátország múltjára nézve, mely különös figyelemben részesült. Többi közt ott pompázik két... tőlünk elvett zászló. Nem kapták ingyen, annyit mondhatok. Erre ismét társas ebéd Ráthnál, egy magyar fogadósnál, ki rettenetesen sajnálta, hogy „a mi magyar gusztusunkéra nem tudott főzetni, de hát hirtelen jött a dolog. Egyébiránt már feszélyezett is bennünket, hogyha enni léptünk be valahova, a külön asztalnál étkezők azonnal table d’ hote-t alakítottak, s a költséget sohasem engedték fizetnünk. Hogy áldomások itt sem hiányoztak, alig szükséges említenem.
