Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
Márki Sándor naplói I. 1889 533 Ez előzmények oly kevéssé elégítettek ki, hogy - a permetező esőben úgysem tehetvén okosabbat - kimentem a kiállításba, hol különösen a kertészeti kiállítást s a Trocaderoban a műemlékek bizottságának remek gyűjteményét vettem szemügyre. Azután a szokottnál is remekebb kivilágításban gyönyörködtem. Már a kiállítás területén is nagy volt a tolongás; még nagyobb volt az magában a városban, hová gyalog kellett hazatérnünk, mert a főbb utcákon be volt szüntetve a kocsik közlekedése. - De észre sem vette az ember a távolságot, kivált a Concorde téren, hol a luxori obeliszk környéke vakító fényben ragyogott. A százezernyi tömeg közt alig haladhattunk előre; de nem is igen ügyekeztünk. A dévajkodó, kacagó népség kedve ránk is elragadt. Mi is vettünk papiros trombitákat, s végigdudáltuk a Rivoli utcán a Körösi lány nótáját, s hangversenyeztünk szemközt jövő „bennszülött” csoportokkal. Néztük a diákokat, kiknek lánca közrefogott egy-egy úriembert, s addig énekelte neki a Le Chapeau-t, míg az nagyot nem emelt a kalapján. A Café Américain elé vergődve most már ülve folytattuk a szemlét, s fizettünk koldusoknak, harmonikásoknak, énekeseknek stb. Zachar négy majomalakot vett egy vándor-nagykereskedőtől, s mind a négyet odatűzte a mellére. Senki sem botránkozott meg rajta. Nem káromkodott (mint nálunk tette volna) a fiákeres sem, kit üléséből kiemelt a „pajkos diákok” egy csapata, s elfoglalta kocsiját, míg végig nem dalolta azt, amibe belefogott. Száz meg száz ilyen apró tréfa kurtította időnket, míg végre éjfél után kevéssel hazatérésre gondoltunk. Otthon a szálloda tulajdonosnéjának papiros trombitákkal hatalmas hangversenyt adtunk. Alig tudott hova lenni - mondjuk - örömében. Éppen az tetszett nekem legjobban a mai ünnepélyen, hogy a nép nem úgy táncolt, ahogy neki fütyültek, hanem ahogy jókedvétől telt. - A kapuban érzékenyen elbúcsúzott tőlünk Pulcz. О holnap egyenesen Budapestre megy. Sokat nevettünk rovására; de mindannyian elösmertük, hogy derék, jó és figyelmes útitárs. London, júl. 15. Reggel 9-kor a St. Lazare pályaházban mi öten, Güntherék ketten s négy angol ültünk egy I. osztályú kocsiba, mellyel Dieppe-ig csak Rouenban álltunk meg egyszer. lA 2-kor ültünk át a kétárbocos Normandiára, mely a La Manche csatornán át közlekedik. Egy óra hosszat vitézül álltam a hajó imbolygását, azután azonban jókora szél kerekedett, mely egyre erősödvén, ugyancsak megtáncoltatta rozzant hajónkat; szóval, mi tagadás benne, háromszor alaposan, s háromszor felületesen, de mindannyiszor nagyon önkénytelenül adóztam Neptunnak. Ha még a missek is őszintéskedtek, miért huzakodtam volna én? - Csak kevesen menekedtek meg a bajtól. Szádeczky és Andrásovits az utolsó órában kapták meg; akkor azonban, kivált ez utóbbi, igen is alaposan. Zachar és Fábry hősiesen kitartott. A hullámzuhanyokkal is csak most nyílt alkalmunk először megismerkedni. A hajó fedélzetén különben 40-50 főnyi magyar társaság volt együtt; de csak a kínlódásban értettünk egyet. Nagyon gyanúsan nézegettem Albion krétapartjai felé. Amint azonban 'A 7-kor New Havenben ismét szárazra léptünk, mintha elvágták volna az undor érzetét. A legjobb kedvvel folytattam utamat a gyöngén hullámos, szépen művelt vidéken. Este XA 9-kor a száz meg száz egyhangú munkáslakások nagyobb igényű épületeknek adtak helyet; de csak a Temze hídja juttatta eszünkbe, hogy benn vagyunk már a világ legnagyobb városában; míg Párizshoz már messziről csalogatott bennünket az Eiffel- torony. Londonban a Viktória pályaházban szálltunk ki, s a vasúttársaság nagyszerű szállodájában, a Grosvenorban vettünk lakást. Én Szádeczkyvel és Fábryval a IV.
