Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
Márki Sándor naplói I. 1889 529 szoba, melynek ajtaját nem mindenkor lehetett kinyitni, ablakait pedig éppenséggel nem lehetett betenni. No, de nem lakni jöttünk mi ide. A diner (mondjuk estebéd) után nagy gyalogsétát tettünk a boulevard-okon át a Place de la République felé, hol a fényes Hotel Moderne-ben Dolinay boldog törzskara állomásozott. Leveleimet is oda címeztettem, de nem várt reám egy sem. Aránylag korán mentem feküdni; hiszen már Turinban úgy megmerevedtek lábaim, hogy azt hittem, le kell mondanom utam folytatásáról. Párizs, júl. 8. Kisleányom, Mariska ma tízéves. Adjon Isten neki s általa is nekünk teljes boldogságot! Délelőtt a Louvre-n át a Tuileriák kertjébe s onnan a Place de la Concorde- ra sétáltunk. Ott először Wartha Vincével, majd meg Fraknóival találkoztunk. Fraknóinak jó kedve támadt, s azt mondta, kedvünkért tovább marad egy nappal, s hitt, hogy okvetlenül elmenjünk Munácsy holnapi estélyére. Nem is ment tovább az Institut felé, hová szándékozott, hanem velünk együtt kanyarodott be a Madeleine- hoz. Délután a kiállításba mentünk. A körvasút mindenféle nyelvű hirdetéseket ragasztott ki a vasúton való biztonság érdekében; csak német hirdetést nem láttunk. A német bátran nyakát törheti. Először is a gépcsarnokba mentünk, s ott azután a repülőhídon, majd lenn, a gépek közt bolyongva el is töltöttük az időt. A kiállítás épületeiről némileg tájékozódva a magyar csárdához mentünk át, hol együtt volt fél Magyarország. A nagy tolongás, rossz kiszolgálás és a megeredt zápor csakhamar bekergetett a városba. Szádeczkyvel elmentünk az Éden Színházba, hol 2 balettet adtak (A bohóc csele és az Excelsior). Hatszáznál több ember mozgott a színpadon, melynek díszletei azonban nem versenyezhetnek a mi operánk díszleteivel. Számozott jegyeket nem kaptunk, de a zártszéknyitogató asszony csakhamar megismertetett mégis a „bénéfice” fogalmával. Még újabb tapasztalás volt reánk nézve a 8 buffet-ben folyó élet- és nimfavásár tanulmányozása. De, mint teljesen elméleti emberek, szép csendesen hazamentünk aludni. Párizs, júl. 9. Éspedig jó nagyot aludtunk, teljes megelégedésére a 6 évi álmatlanság után már-már az álomkórságig meggyógyult Zacharnak. Délelőtt gyalog mentünk el a Madeleine-ba s onnan a Notre-Dame-ba, mi ugyan éppenséggel nem volt a legegye- nesebb út, de hát ezt a kerülőt is megérték a látott műremekek. Annyi bizonyos, hogy vissza már kocsin jöttünk. Délután a Grévin Múzeumot tekintettük meg. Szörnyen álmélkodtunk egy meglepően élethű rendőrön. Szádeczky végre meghúzta bajuszát - s a rendőr élethíven továbbsétált. Százszorta igazibb élvezetet nyújtott a Louvre, melynek én csak görög és római szoborosztályát tekintettem meg, örvendezve, hogy valahára eredetiben láthatom a milói Vénuszt. A képtárt már csak nagyon is futva néztem meg, és szinte jólesett, hogy az ezerféle benyomás után fejemet kissé kiszellőztethettem a Bois de Boulogne-ban, hova Güntherékkel és Andrásovitscsal mentem ki. NB. Günther Józsi tanítványom volt, anyja pedig pozsonyi iskolatársamnak s akkor jó barátomnak, Kégl Imrének nővére. A vízeséseknél is nagyobb hatást tett rám, hogy midőn uzsonnánkat kifizettük, a pincér még 3 frankot számított fel a kocsisoknak. „De hiszen, nem volt rendelve!” - „Hja, kérem, az illem úgy hozza magával, hogy mikor az úr eszik, a kocsis is egyék.” Illetlenek nem akarván lenni, nevettünk és fizettünk.
