Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
Márki Sándor naplói I. 1889 527 halavány csilláma rezeg felé; jelene nem számít, más jövője pedig nincs, mint a közel sír, és része immár negyvenévi hontalanság. Nem tud példát a világtörténelemben, hogy ilyen ember ily körülmények közt, honfitársai részéről ily megtiszteltetésben részesült volna valaha. Költői szépségével leírhatatlan hatást keltett beszédének azon része is, melyben a nők élethivatásáról szólt. Ok a haza oltárának papnői, kiknek hivatása éleszteni és fenntartani rajta a hazaszeretet Vesta-tüzét. S mintegy megáldva bennünket, kik különböző pártállásunk mellett is osztozunk az általa képviselt aspirációkban, ha eltérők is a nézetek a követendő útra, módra nézve, ez aspirációk megvalósításának reményére ürítette poharát. A lelkesedés vihara, mely ezen szavak után kitört, a karzaton jelenlevő olaszokat is elragadta, s még egyszer felzúdult az, midőn Turin polgármestere, Voli is felkö- szöntötte őt. „A hálás nép - szólt - nagy jövőt érdemel.” Kossuth méltán nevezhette - köszönő beszédében - második hazájának Turint. Kossuth távozott. Az utána tódult nép kifogta kocsijából a lovakat, s úgy vezette őt az épület elé, hol körszínházszerű emelvényen helyezkednek el a látogatók, hogy a társaságról fénykép készüljön. Kossuth s a képviselők középütt foglaltak helyet; tőle jobbra, elég közelben álltam magam is Szádeczkyvel. Este 5 óra után mérhetetlen él- jenriadás közt távozott körünkből, s a legtöbben alig érhetjük meg többé azt a szerencsét, hogy őt ez életben üdvözölhessük. Pedig szívünkben mindörökre visszhangzani fog a reá ezerszeresen kiáltott éljen. S nem fog elmosódhatni emlékezetünkből az a történelmi tény, midőn Kossuth hattyúbeszédét tartotta. Isten éltesse őt sokáig! Az ünnepély többi részében - pl. a monoki szülőföld s a többi ajándék átadásában, az újabb tisztelgésekben - már nem vettem részt. Annyival kevésbé, mert alig értem haza, lábaimat elővette a reuma, mintha csak csúfolni akart volna iménti lelkesedésemért: „Előre!” - Reumás lábakkal! Ez ebéd alatt te lettem Fábry Gyulával. júl. 6. Délelőtt megtekintettük a királyi palota s az armeria reale belsejét és Turin egyéb nevezetességeit. Arról, hogy e legmodernebb olasz nagyvárosban sem uralkodik valami nagy tisztaság, elsősorban Pulcz elbeszélése tett tanúságot. Délután 3 órakor indultunk tovább a feledhetetlen emlékű Turinból. Dolinay már mutatkozott, éspedig, mint az egyik bíró megjegyezte, szabadlábon. Tiszta, szép időnk lévén, találgathattuk, az Alpok gerincében, melyik a Mont Blanc, a Sz[ent] Bernát és M. Iséran.23 A gyönyörű fekvésű Aviglianénál egy magyarbarát olasz a társaság minden nőtagjának szép virágbokrétát ajándékozott; összesen valami 180-at. Condone és Buss[o]leno közt láttuk egészen közelről az első havasokat, kivált a Rocciamelonét, balról pedig a M. Assiettát. Susán túl kapta Pulcz a nagy bujdosó címet; mivelhogy ott vala mindenütt, de sehol sem lehet találni. A szép tájék még Andrásovitsot is poétává tette; Chiomonte előtt lelkesedve kiáltott fel, mikor a vino di Chiantihoz Fábry (kinek folyvást a palackok őrzésével volt baja) megtalálta a dugót: „Itt vagyon, oh, / A várva várt dugó!” Fábry pedig éppen Bardonacheban, az utolsó olasz állomáson remekelt olasz nyelvösmereteivel, azt kérdezvén a konduktortól, hogy „Quanti perci?” A Mont Cenis alagút éjszakájában Szádeczky nyakamba rakta lábait, míg át nem helyeztem azokat a Fábry nyakába. Az alagút kijárásánál láttuk a franciák által most emelt új erődítéseket. Mo23 Col de l’Iseran.
