Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
Márki Sándor naplói I. 1889 523 csak Szádeczkyt ösmertem, de már kezdetben sem volt feszes a hangulat. Megtörte a jeget Siófoknál a libapásztor üdvözlése, Bogláron a badacsonyi, Csáktornyán Széli Farkasnak mint szakaszvezetőnek azon erélyes felszólítása, hogy „egy úr dugja ki a fejét”, mert a programból valami részletet akart tudatni, Andrásovitsnak a tiszaeszlári pörre vonatkozó igen érdekes felvilágosításai, melyek annál becsesebbek, mert ez ügyet ő referálta a Kúrián, Zacharnak azon kijelentése, hogy 6 év óta már nem aludt, s arra csaknem nyomban következett hortyogása stb. Az utazáshoz elkerülhetetlenül szükséges jó hangulat ezek szerént meg volt alapítva, amin az sem rontott, hogy a kocsikban elég kényelmetlenül helyeztek el bennünket. júl. 3. Esti tíz óra múlt már, midőn vonatunk tovarobogott a határállomásról, hol, mint már Székesfehérvárott és Kanizsán is, éljenzésekkel fogadtak bennünket. Szádeczky a lámpa elé feszítette plédjét, s ennek köszönhette Zachar, ha 6 év után - állítólag először - csakugyan jól alhatott. A boldog, de nemigen kényelmes szender- gésből Pettauban a vonat zökkenése s a poggyász egyes darabjainak nyakunk közé való hullása riasztott fel. De csak Franzdorfban tartottuk befejezettnek az éjszakát, s ott szavaztunk köszönetét Szádeczkynek az elmés szerkezetű lámpaernyőért. Az álmot azonban végképp még nem töröltük ki szemeinkből, Laibachban Szádeczky rámordul Fábryra, hogy „Nem idevaló az úr!” -, mire az szorongva fut tovább, hogy le ne maradjon a vonatról, csak hívásunkra, nevetésünkre tér vissza. - Nabresinában kissé kimosakodtunk, s ittunk gyanús kávét; Szádeczky csak bajosan minősíthető „szőrméket” talált a magáéban. Reggel 7 óra 54 perckor Nabresinán túl pillantottuk meg a tengert, az elsőt, melyet életemben láttam. „Csupa víz!” - mondta volna rá a tusnádi örmény. De inkább legyen csupa víz, mint csupa kő, ámbár a karszt is jobb itt a hírénél. Cormontban, a határállomáson a másik vonatot is bevártuk. Elég időnk volt ezalatt arra, hogy gyalog bejárjuk a kis várost, mely már egészen olaszos jellegű. Már itt annyi panasz merült fel Dolinay rendezése ellen, hogy dr. Visontai Smüle a szabad ég alatt tábori büntető gyűlést akart rendezni; de csak abbahagyták. „Tágabb” hazánkat Olaszországtól egy kis folyó193 választja el. Annak hídjára emlékezni fog Andrásovits, mert éppen ott esett fejére az egyik bőrönd. Egy ideig meg is romlott a kedve. A fináncok jóformán meg sem nézvén málháinkat; mi Szádeczkyvel azt hittük, hogy kocsin hamarosan megnézhetjük Udinét. Meg is néztük, még a várba is felszaladtunk; de visszatérve az egész vonat népségét izgatott várakozásban találtuk, mert a kiszabott időnél előbb indulhattak volna, ha mi ketten ott vagyunk. Csak Andrásovits közbelépésének és az olasz vasúti tisztek türelmének köszönhettük, hogy már e vonattal továbbmehettünk. Egyébiránt Udinében kezdtük élvezni a Vino di Chiantit, mely azután szinte nélkülözhetetlen lett reánk nézve utunk olasz részén; már csak azért is, hogy szalmába font üvegjeit friss vízzel tölthesse meg vízibiztosunk, Fábry. Este 5-kor érkeztünk Velencébe, hol nagyban áldottuk Szana Tamást, ki jóformán semmiről sem gondoskodott előre. Magunknak kellett cipekednünk pogy- gyászainkkal, s hajókat is csak bajjal találtunk. Minket a Hotel Danielibe helyeztek el, hol a jó ebéd és jó szállás csakhamar megvigasztalt bennünket. Első dolgunk volt megnézni a Márk tért (hol a templom és a Dózse-palota, fájdalom, már zárva volt), azután a campanilláról tájékozódni a város fekvése felől, s végül a várost bejárni. Zacharral a nagy és kis csatornán két órát töltöttünk gondolán, miközben egyre járt a vén gondolás szája. A hullámokon gyöngén ringatva hallgatni egy szép karéneket, 19a Az Isonzó.
