Erdész Ádám (szerk.): Márki Sándor naplói 1. (1873-1892) (Gyula, 2015)
Márki Sándor naplói I. 1876 113 jó egészségben találtam, de melyikünknek lett volna kedve ily szomorú körülmények közt? ápr. 15. Mindössze is két vendégünk volt; ezeket is Lajos hozta ki: Jancsovics Emil ügyvéd és Dörner Ferenc honvéd huszárfőhadnagy. Brúdereztünk. Több napra jöttek, de édesanyám betegsége folytán 1-2 óra múlva ők is távoztak. - Egyébiránt édesapámmal egész nap a határban kocsiztam; ott is kevés örvendetes látnivaló akadt. ápr. 16. Csak most értesültem Lakatos Lajosnak még 1875 dec [emberében] történt haláláról. Pozsonyban fél évig laktunk együtt (1. naplóm 108. 1., jan. 3. alatt8). Azóta keveset találkoztunk, de mindig igaz barátaim közé számítottam. Áldás emlékére! ápr. 17. Az esti vonattal visszaindultam a fővárosba. Édesanyámtól, kinek állapota, fájdalom, nem javult, az orvos tanácsára csak pár szóval vettem búcsút. Bár mielőbb örvendetes fordulatról nyerhetnék tudósítást! ápr. 18. Megérkeztem Budapestre. Porzsolttal megint összeakadtam. ápr. 19. Fáradtan érkeztem haza du. Vá 3-kor a Budaörsön túl eső Türkensprungig kiváló jókedvvel tett Übungsmarschról - s otthon Bertinek sürgönyét találtam, hogy siessünk haza, mert szegény édesanyánk nagyon beteg. Nem beteg, megdicsőült lélek volt már akkor édes jó anyám... Hadnagyom, Kaspar, nemes részvéte folytán sikerült azonnal Gammel ezredestől szabadságlevelet kapnom, s Janival együtt az éjjeli vonattal hazaérkeztünk. ápr. 20. Akkor már a ravatalon feküdt áldott jó anyám, kinek elhunyta az első, de örökké sajgó sebet ejtette eddig oly boldog szívemen. Nem hittem volna én ezt csak három nappal előbb sem. Mikor könnyező szemekkel hosszas csókot nyomott ajkaimra, azt rebegte ugyan, hogy „Édes fiam, sohasem látlak többé”, de én hittem, mert a legjobbat óhajtottam, hogy e keserű szókat csak folytonos láza csalta ki belőle. Hiszen az orvos (Spitzer) becsületével kezeskedett, hogy életveszély nem forog fenn. Még megígértette velem szegény édesanyám, hogy szerencsés megérkeztemről azonnal tudósítást adok; írtam is haza, s pedig enyelgő hangon, hogy szórakozzék, ha felolvassák neki. Mint eshetett ez a hang édesapámnak, mikor a levél kézhez jutása előtt pár perccel hunyta le szemét felesége, édesanyánk, ki 35 éven keresztül volt minden bajának, örömének igaz részese! Ápr. 19-[én] reggel1A 7-kor múlt ki; már az előtte való napon este elállott szava, s azontúl mind lassabban lélegzett, míg csendes álomba merülve, az örök valóságra ébredett föl. Szelíd élet csöndes alkonya. Régóta roskadozó testét 5 napi láz - talán gyomortífusz - törte össze. Pista, Juliska, Jani, Gábor s én nem állhattuk körül ágyát azon pillanatban, midőn mocsoktalan lelkét visszaadta teremtőjének, kinek félelmében ügyekezett mindnyájunkat nevelni. De mi legalább részesülhettünk abban a vigasztalásban, hogy legalább a ravatalon csókolhattuk a legnagyobb jóságot kifejező arcát és minket járni tanított kezeit, míg szegény Gábor csak későbben, s akkor sem táviratilag, hanem levélben értesülhetett erről a veszteségről, melynek nagyságát, oly viszonyok közt, minők a mieink, most még föl sem foghatjuk. - 20-án 8 1875. jan. 3-i bejegyzés.
