Erdmann Gyula: Honismereti füzet 4. - Körösök vidéke 4. (Gyula, 1991)

Megyei és országos évfordulók, megemlékezések - Supka Magdolna: 25 éve halt meg Kohán György

fontosságára a hovatovább erőtlenné váló klasszikus ábrázolói formaképzéssel szemben. Folyók nevével karakterizálva az impozáns Kohán-kiállítás kultúrkörét, elmondható, hogy a Duna partján fekvő - akkori - Magyar Nemzeti Galériában a képek a Szajna, a Nílus, a Tisza, és a Körös atmoszférájából is hoztak magukkal egy-egy villanásnyi - kohánian sajátos - hangulatot és nagyvilágias előkelőséget. Ez a meghökkentéssel arányos nagy sikert s így újdonsült ellenségeket hozhatott az előjelekből ítélve. Ezért a múltból - a dicsőség hírére - előbukkanó civil kapcsolatai és kötelmei elárasztották Kohánt, aki a kiállítás nyitása után eltűnt Budapestről. Helyette, mint valami francia film szürrealista jeleneteiben, sorra megjelentek az őt régóta kereső és nélkülöző ifjúkori barátai a Galériabeli dolgozószobámban, hogy mint a kiállítás rendezőjétől, tőlem tudjanak meg róla valamit. A festészeten kívül vajmi kevés felvilágosítással szolgálhattam vándoréletének, vidéki, többször változó rejtekhelyeinek és ismert, albérleti, műterempótló zugaiban töltött, koplalva végzett alkotómunkájának részleteiről. Ellenben én Kohán távollétének köszönhettem, hogy ezektől az emberektől, féltve őrzött emlékeikből és fényképeikből tudtam meg ennek a máiglan rejtélyes festőpályának néhány jelentős háltéri mozzanatát. Fontos adalékot kaptam a keleti motívumkincs szerepéhez, a Kohántól tudott párizsi Egyiptom-bűvöletén kívül, Szatmáry Sándortól, a páratlanul elmés szatirikus regény, a korában híres, "Kazohinia" című könyv írójától. Ő, vagy nyolc-tízszeri látogatásakor, egy-egy megsárgult, Kohán-müről készített fotót hozott magával, s egyszer - mint utóbb kiderült - végső erejéből, elvezérelt engem Pest egyik Rákospatak-menti külvárosába, hogy megismerjem Illési Pétert, Kohán egykori festőkollégájál, aki amolyan őshazai, orientalizáló stílusával hatott Kohánra. De már nem élt, mire felkerestük, csak özvegyével váltott néhány szót Szatmáry, s jött dolgavégezetlen, csüggedten, azonos úton visszaporoszkálva, neki-neki dőlve egyre gyengülő testével a palánknak. Úgy emlékszem rá, mint a Csodálatos Mandarinra, akit holtából újra és újra életretámaszt a lelkesültség. Aztán mégiscsak elsorvadt, lassan, mint Kohán maga, csontig aszva, de szkeletként is utoljára még lefordította a gyulai eszperantó kongresszusra egy rövid, Kohánról szóló írásomat. És üdvözölte általam - őmaga már nem mehetvén - a világnyelv értőit, kiknek az ő Kazohiniája, a magyarból legkorábban lefordítottak közül, kedves olvasmányuk volt.