Erdmann Gyula: Honismereti füzet 4. - Körösök vidéke 4. (Gyula, 1991)

Megyei és országos évfordulók, megemlékezések - Supka Magdolna: 25 éve halt meg Kohán György

sokkal nemesebb - és valójában ezért védtelenebb - piktor- és poétaalkatot. Ez az alkotó ember, a sokszor "önkívületig" festő és töprengő Kohán György, a magára vállalt társadalmon-kívüliség elég gyakori prédaállapotában is, a legnemesebb művészi etika és igényesség mércéjét alkalmazta önmagára - de másokra is! Innen eredt a megvetése egy megalkuvóbb művészi magatartás, ama "leköpni való" nívótlanság iránt, miszerint "festegetünk, festegetünk, aztán majdcsak lesz valami..." Az ilyenektől nem a rátermettségüket kérte számon, hiszen hangsúlyozta, "hogy mennyi s milyen a tehetségük, arról nem tehetnek" - hanem a szellem s a szándék tunyaságát rótta fel nekik, s azt a fajta öncélúságot, amitől a kép "pontosan csak annyi, amennyi rajta látszik", s nem hordoz a látványában valami nyugtalanító többletet, valamit, aminek nagyságától megdöbben a szív. Annak érdekében, hogy emlékezetemből hívhassam elő azt a szervesebb és kitisztultabb összképet, amelyik Kohán György piktúráját valódi arányaiban és jelentőségében világítja meg, egyelőre félreteszem a róla szóló s halála óta összegyűlt mintegy ötven-hatvan irattömbnyi dokumentumanyagot, s ehelyett a múzeumában tárolt képanyaghoz háttérrajzolatként elmondom, miként nyílt meg számomra fokozatosan.ez a szuggesztív, végtelenül tágas és valamitől titkos képi világ. Vagyis miként lettem részese egy olyanfajta kulturális atmoszférának, amelyben Kohán György benne élt, amelyből inspirálódott a harmincas évek Budapestjének - később Hódmezővásárhelynek - izgalmas és forrongó művészeti és irodalmi körei révén. Ennek a szellemi korképnek a felidézésére ösztönzött engem az a tény is, hogy kihalóban van az a nemzedék, amelyik nem csak élt, létezett ebben a korszakban, de fel is fogta az akkoriban érlelődő esztétikai és szellemi irányzatok karakterét, vagyis olyasféle együttlátásban érzékeli a koháni piktúra hátterét, amelyben - mint Adynál és József Attilánál - nem válik kelté a városi és a vidéki jelleg, és nem vagylagosan merül fel a magyarság és az európaiság kérdése, hanem a sajátosat és a minőséget együttes színvonalában tekinti nemzetközi értékmérőnek. Van aztán ezeken túl a koháni piktúrának egy olyanfajta perdöntő sajátossága, a monumentalitás, amelynek a hazai műtörténetírásban nincsenek specialistái, talán mert a sajátosan erre született piktorok száma oly kevés, még falfestészetünk múlt és jelenbeli jelesei között is. így a