Erdmann Gyula: Honismereti füzet 3. - Körösök vidéke 3. (Gyula, 1990)

Megyei és települési évfordulók - Himnuszunk költője: Kölcsey Ferenc

aláértékelte. Csokonainál a parlagias népiességet, Berzsenyinél a dagályosságot utasította el. A magyar irodalomtörténet első európer kritikusa volt, ám túlzásba vitte a kíméletlen keménységet. A valódi vagy vélt igazságot akarta szolgálni, a Kazinczy által elkényeztetett, csak dicsért és ösztönzött írókat kívánta hibáikkal szembesíteni, ám kissé ajtóstul rontott a házba. Csokonai már nem élt, nem olvashatta a kritikát, a kortárs Berzsenyi viszont 20 éven át, haláláig sebzett emberként élt és nem talált vissza többé eredeti hangjához. Kölcseyben volt viszont annyi lelkierő, hogy elismerte hibáját; 1836-ban, Berzsenyi halálakor gyönyörű engesztelő emlékbeszédet tartott. Csokonai bírálatában közvetve Debrecent is bírálta. A protestáns Róma kollégiumának diákjaként megismerhette az ottani kissé rideg és nyers légkört, amit nem teljesen ellensúlyozott az, hogy tanárai kedvelték és szabad bejárást kapott a nagy könyvtárba. Aligha véletlen, hogy később nem fogadta el a kollégium hívását jogtanári állásra. Eleinte Kazinczy követője volt, lelkes támogatója a nyelvújítási küzdelemben. A Szemere Pállal együtt frt "Felelet a Mondolatra" c. vitairatban kíméletlenül, sőt durván válaszoltak a "debreceniségből" táplálkozó ortológusoknak, győzelemre segítve a neológusok ügyét. Később Kölcsey is inkább az arany középút mellé húzódott: a szerves nyelvfejlődés jelentőségét húzta alá. Ez is jelzi: a felületes szemlélő életútján nem egy ellentétet, önellentmondást fedezhet fel. Valójában a Parainezisben is rögzített elvét érvényesítette saját életpályáján is: "Ami nem hág felfelé, az lefelé süllyed..."; állandóan kontrollálta magát, gyötrelmes tépelődések során - ha kellett - revideálta nézeteit. így került szembe idővel az ifjúkori bálvánnyal (akinek korszakos jelentőségét mindig elismerte) - Kazinczyval is az írói eredetiséget igényelve és kiállva a szerzői tulajdonjog mellett. Az irodalom polgárosításának kezdetén ugyanis még fontos lehetett a fordítás - irodalom és elfogadható a hivatkozás nélküli átvétel; Kölcsey, majd nyomdokain Bajza, Vörösmarthy és Toldy már szükségszerűen járt más úton. Hasonló történt Kölcsey és a népiesség viszonyában is. Eleinte - ld. Csokonai bírálatát - idegenkedett a népies ízektől, melyeket faragatlanságként, parlagiként könyvelt el az irodalomban. Később viszont, a Nemzeti Hagyományok írójaként már a népköltészetet tartotta tiszta forrásnak, mércének. Rádöbbent a Gvadányi-féle népiesség (népieskedés) és a kuruc költészet legjobb darabjainak népiessége közti alapvető különbségre. E rádöbbenés és tudatosítás már Petőfi és Arany útját egyengette.