Erdmann Gyula: Honismereti füzet 3. - Körösök vidéke 3. (Gyula, 1990)

Megyei és települési évfordulók - Himnuszunk költője: Kölcsey Ferenc

Hajlamos volt a bánatra, a csüggedésre, szerette a magányt ugyanakkor életműve mennyiségileg és súlyban is állandóan tevékeny és produktív életet feltételez. Jóbaráti körben képes volt zártságából feloldódni is. Érdekes, hogy legjobb barátai vele szögesen ellentétes személyiségek voltak: a vidám, életszerető, epikureista Szemere Pál és a bölény-erejű és természetű, sodró lendületű Wesselényi Miklós. Mindig szeretett volna Pesten, az irodalmi és politikai centrummá váló fővárosban élni, de valahogy nem merte mégsem vállalni az életformaváltást. Félt, hogy anyagi ereje kevés lenne a pesti lakáshoz. így maradt a csak időnként megszakított vidéki (álmosdi majd csekei) magány. Volt viszont alkalma a csendben és magányban sokat olvasva és még többet elmélkedve tökéletesülni s aztán a kiérlelt tudást, meggyőződést a közéletben hasznosítani. Egész élete felkészülés volt a köz szolgálatára. Az igazi és első nagy teljesítményekre a közeledő reformkor első jelei, majd az első reformországgyűlés és az azt követő események, azaz a politika sarkallták. Született politikus volt akkor is, ha elsősorban az irodalomtörténet tartja számon költőként, kritikusként és teoretikusként. Az első csúcspont életművében a Himnusz, amit az 1823. évi nemzeti ellenálláskor írt (amikor is Bécs törvénytelenül szedett, katonai úton adót és újoncot, az ország pedig az alkotmányosság visszaállítását és országgyűlést követelt). Ha csak ezt az egy verset írta volna, akkor is örök és csupa nagybetűs hely illetné történetünkben, hiszen Erkel későbbi zenéjével e vers nemzeti imádságunk lett, s alig-alig magyar ember (éljen bármely zugában a földnek), aki ne elszoruló torokkal hallaná ill. énekelné. A Himnusz a magyarságot össze- és megtartó láthatatlan lánc egyik alapvető láncszeme lett. Kölcsey nem szerette a reformációt - mert inkább pusztítónak, mint építőnek tartotta -, mégis, e versben prédikátori-biblikus hévvel ostoroz és vall be nemzeti hibákat, idézi fel a pusztulások, vészek sorát, hogy aztán imájában szánalmat és áldást kérjen nemzetére: az ima egyben remény is: erőt és tettvágyat is kölcsönöz, hiszen aki imádkozik, az még bízik a jövőben. Az életmű második csúcspontja 1829-30-tól haláláig, 1838-ig tart. Az országos jelentőségű és hatású politikus időszaka ez. Mintha egész korábbi életében erre a feladatsorra készült volna. A feudalizmus élesedő válsága, a polgári átalakulás szükségessége által napirendre tóduló feladatok magától értetődő természetességgel találták meg benne emberüket s ő nem tért ki a munka elől, hiszen vallotta: "a társaságban élő ember nem önmagáé"