Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

AZ EURÓPAISÁG, HONISMERET ÉS REFORMGONDGLKODÁS TÖRTÉNETÉHEZ

zadi prédikátorok attitűdje ismétlődik meg; ha kell, az átok korbácsütései gyötörjék a megátalkodott nemzetet. Nem Zrínyi és Apáczai Csere érzelmi hevületű, de elemző pontosságú kritikája ez, de az ószövetségi próféták örököse: Jeremiásé és Jónásé, Nehémiásé és Náhumé. Akik csak akkor szólalnak meg, ha elnémult mások száján már a bűnbánat szava, kiapadt a bűnbocsánat reménye; ők azok, "kik a népnek irtózásra méltó bűnökön gyötrenék lelkeket." Amik Zrínyinél, Apáczainál históriailagszociológiailag pontosan definiált vétkek voltak, itt újra teológiailag absztrakttá válnak. "Czudar Magyar nép, mi az oka, hogy mennél inkább ostoroz az Isten, annál inkáb neveled a bünt? Imé minden fejet el-fogott a betegség, és minden szivet az erőtlenség. Még is nosza mutass a Fejedelmek között egy Josuet, a ki a Magyar Izraelnek vérének porban tsorgásán szivében meg indulna, aki ruháját meg szaggatná, aki az Isten előtt artzzal le borulna. Nincs. Nosza szemléllyük el az Istennek Propheta szolgáit, ezer közül százat, száz közül tizet, tiz közül egyet, alig találsz egy Jeremiást: Ki azt kívánná hogy Isten változtatná az ő fejét vizekké, szemeit könyhullatásoknak kut fejévé, hogy éjjel-nappal sirathatná meg a Magyar népnek leányának meg-ölettetit. Hol vadnac a Lótok, kik a népnek irtózásra méltó bűnökön gyötrenék lelkeket? El aluttak. Hol vadnak az adakozó Thábiták és kegyes életű Deborak? Meg fogyatkoztak. Oh szent Isten nagyobb részre a mi Magyarink Stoikusokká, Pharahokká, Saulokká, Epicureusokká lőttének. Stoikusokká lőttének, mert annyira megkeményítette Nemzetünk szivét, hogy immár telylyességgel sem jót, sem gonoszt nem akar érzeni. Hlyek valának régenten amazok, kikről az Amos panaszolkodik, kik midőn a Jeseph háza meg romlót, azon egy szívvel, lélekkel meg kellett volna szomorkodniuk. Sőt ugyan ... akkor vigan laktanak. Hegedű szó mellett énekeltenek, és vigasság tevő szerszámokat gondoltának - ki a bort is nagy pohárokkal itták. Hadd fogjam meg kebeledben szivedet Magyarság. Mind illyen romlásodnak habzó tengerében is, végső pusztulásodra vigassággal, és tombolva közelgetél-e? Nem győznek ezen a szomszéd Nemzetbéli megért elmék eleget csudálkozni. Nem is ok nélkül, mert én nem láttam s nem is hallottam Országot, mely nagyobb örömmel és vigassággal veszett volna mint Magyar-ország... Bizony ugy fog Isten veled cselekedni, mint a vakmerő kemény gyermekekkel szoktak bánni, kin a veszszó nem fogván bottal fenyegettetik; az sem használván, meg esik hogy hóhér kezében adatik. Téged eddig az Isten veszszővel sujtolt gyakortább, azt meg sem érezvén, bottal, pálczával is hozzád csapott; sőt