Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

ÉVFORDULÓS MEGEMLÉKEZÉSEK

és Dunamelléken nagyon nehezen is sikerült megállítania, amiben egyebek közt annak a körülménynek is része volt, hogy az unitáriusok egyes esetekben szintén tudtak maguknak biztosítani török pártfogást (habár ez sem vallási megfontoláson alapult a hódító részéről, hanem valószínűleg anyagi haszna volt belőle; ha vallási rokonszenvről egyáltalában szó lett volna, akkor a mozlimnak valamennyi keresztyén felekezet közt természetszerűleg elsősorban a Krisztus istenségét s a Szentháromságot tagadó unitárizmussal kellett volna rokonszenveznie s annak terjedését minden többinek rovására következetesen és nyomatékosan támogatnia; erre azonban egyáltalán nem került sor). Főként a református egyház élvezte tehát a hódoltságban a török támogatás előnyeit, elsősorban azt, hogy önálló és viszonylag zavartalan berendezkedését az idegen hatalom biztosította, fellebbezést nem tűrő parancsszavával istentiszteleti helyiséghez juttatta (vagy úgy, hogy az egyetlen megmaradt templomot a régi és az új egyházak hívei felváltva használták - így Budán, Tolnán, Pécsett stb. -, vagy úgy, hogy a két felekezet békésen megosztozott a templomokon s egyéb egyházi vagyonon, amint Gyöngyösön történt 1566-ban Oroszlán basa előtt; vagy végül úgy, hogy a közös használat nem bizonyulván célszerűnek, a protestánsoknak az egyéb vagyon békés megosztása mellett lehetőséget adtak a külön templomépítésre, amint Kecskeméten történt, szintén török főhatalom alatt, 1564-ben). Körültekintőbb s valamennyire a lelkiekkel is törődő basák és kisebb hatalmasságok egyes följegyzések szerint még azzal is szolgálatot tettek a református egyházi életnek, hogy Debrecenből és egyebünnen lelkipásztorokat hívogattak a hódolt területre - biztonság és jutalom ígérete mellett nem is eredménytelenül -, jól tudván, hogy magyar jobbágyaik szívesebben megmaradnak s könnyebben viselik az élet rettentő terheit ott, ahol van lelkipásztoruk. De természetesen a török uralom minden, az előnyeinél sokkal nagyobb hátrányát is elsősorban a református egyháznak kellett elszenvednie: az ő gyülekezeteinek élete bomlott fel egy napról a másra egy-egy tatárrablás, martalócdúlás folytán, az ő hívő és imádkozó seregét fűzték rabszíjra, juttatták baromnál alantibb sorba, hányták kardélre s elsősorban az ő lelkipásztorainak kellett nagyon sokszor osztozniok a hívek sorsában. A lelkipásztorok brutalizálásáról, rabságba hurcolásáról - köztük olyan kiválókéról is, mint Szegedi Kis István - számos eset maradt följegyezve (még Sztárait is, akinek reformátori missziója pedig sokat köszönhetett a török támogatásnak, háromszor keresték halálra), és nem mindenik végződött oly szerencsésen, mint a Szegedié, a rabságban sem mindenik prédikátornak nyilt lehetősége Isten igéjének hirdetésére úgy, amiként egyeseknek Konstantinápolyban - valószínűleg az előkelő magyar rabok nagyobb megnyugtatása kedvéért - megengedték. Naponkénti alkalma volt a református lelkipásztornak meggyőződni a török végtelen durvaságáról, keresztyénekkel szemben teljes megbízhatatlanságáról - és minden oka megvolt a rábízott nyájjal együtt naponként buzgón könyörögni Isten haragja eme vesszejének mielőbbi összetöretéséért. Még a török uralom vége felé is, amikor a habsburgi Magyarországon legkíméletlenebbül tombolt a protestánsüldözés, csak kivételképen, szórványosan szólal meg a református magyarság elgyötört szívéből az az elkeseredett kívánság, hogy az Evangélium népe inkább maradjon csak testi rabszolgaságban a török alatt, mintsem hogy a német alá, egyszerre testi és lelki igába jusson; a XVI. században ennek a gondolatnak még nyoma sincs s egyetemessé később sem vált soha. A református egyház lelki vezetői hódolt, szabad és erdélyi területeken egyként, nemzeti és keresztyén szempontból egyformán szörnyű katasztrófának érezték a török uralmat - ahogyan a legkülönb református államvezetők, katonák is - és forrón óhajtották annak mielőbbi végét, akkor is, ha politikai pártállásuk szerint rá voltak utalva a török barátságára. Sót a refor-