Erdmann Gyula: Honismereti füzet 2. - Körösök vidéke 2. (Gyula, 1989)

ÉVFORDULÓS MEGEMLÉKEZÉSEK

mátus egyház kebelében még a törökök evangelizálására irányuló missziói törekvésnek első zsengéje is megérlelődött : éppen a Méliusz Debrecenében, 1563-ban történt meg az a mindmáig, tudtunkkal, egyedülálló eset, hogy nemcsak keresztyénné lett egy "török deák" (t.i. a török hatóságoknál nagy számmal alkalmazott, legtöbbször renegát vagy nemtörök vérből eredő magyar íródiákok, "tyatók" egyike), mégpedig "fő nemzet", hanem a theologiát is kitanulván, Galatai István néven, református lelkipásztorrá lett az abaúji Szepsiben. A legnagyobb jelentősége pedig az volt a másfélszázados török uralomnak a hódoltsági református egyházra nézve, hogy hozzászoktatta az állami és földesúri támogatás és védelem nélküli állapothoz és megnevelte arra az időre, amikor a habsburgi uralom a maga elszánt ellenreformációs törekvéseivel majd ezekre a területekre is vissza fog térni. Mindenütt, ahol a török, gazdasági érdekből, lehetővé tette erősebb s viszonylag önállóbb magyar községi élet kifejlődését vagy a már meglévőnek további kiépítését - mint Cegléden, Nagykőrösön, Kecskeméten vagy a nem tulajdonképeni hódolt területen fekvő, de a töröknek is adózó Debrecenben, és számos más kisebb helyen - a református egyház mélyen belegyökerezett a paraszti vagy polgári kommuni1;ás talajába, legbensőbb osztályosa és leghívebb lelki támogatója, erkölcsi irányítója lett a magára hagyatott magyarság csodálatosan szívós

1 és engedelmesen hívő mindennapi létharcának, önnön élete és rendje fönntartásához a hozzá mély és hálás hittel ragaszkodó lakosságtól megkapta az elemi föltételek biztosítását még a legsanyarúbb és legbizonytalanabb időkben is. Ekkép a református egyház a török hódoltságban a magyar világi kommunitással úgy összenőtt, hogy száz esztendő makacs ellenreformátori törekvései sem tudták a kettőt szétszaggatni egymástól. Ennyiben csakugyan gondviselésszerű volt egyházunkra nézve a török uralom, amelyet azonban a református egyház mindig csak alázatosan és töredelmesen elhordozott, mint Isten büntetését, de sohasem kívánta, erkölcsi hátvédjének nem adta oda magát és még kevésbbé igyekezett életét meghosszabítani. A kötet befejező sorai (369-371.0.) így zárul a magyar református egyháztörténet első korszaka. Eredményeként megállapíthatjuk, hogy a református keresztyénség és egyházi élet mind a három országrészben a színmagyarság nagy, a királyságban túlnyomó többségének uralkodó lelki formája és vallásszociológiai berendezkedése lett. Ezt az eredményt kétségtelenül elősegítette különféle, alsóbb és magasabb fokú világi, politikai tényezőknek a helvét reformátori mozgalom s a református eegyház részére juttatott hathatós támogatása is. De hogy ezt az eredményt döntőleg nem külső tényezőknek, hanem belső, lelki hatásoknak lehet köszönni, az kitűnik abból a tényből, hogy a helvét reformációnak hazánkban való ; meghonosodása s egyházi élete megszervezése óta épp annyi, ha nem több világi, politikai tényező ellenhatásával kellett állandóan küzdenie, mint amennyinek több-kevesebb támogatásában részesült. Lelki energiaforrásainak tisztasága és bősége nélkül a magyar református egyházi élet éppúgy nem bírta volna ki a régebbi reformátori típussal, az ellenreformációval és az ultrareformációval összeszövetkezett világi, politikai tényezők egymást felváltó ellenséges nyomását és szorítását, mint ahogy a szorosan vett szellemi élet területén sem lett volna képes eredményesen fölvenni a harcot lutheránizmussal, Rómával, anabaptista-rajongó szentháromságtagadással. Az ifjú magyar református egyház, amelynek megalakulása és gyökeretverése egybeesik nemzetünk és hazánk történetének egyik legvéresebb, legviharosabb, legkaotikusabb, legbizonytalanabb félszázadával, hűségesen tett bizonyságot a kétségbeesés démonaitól környékezett magyar lelkek számára a Krisztus tiszta és teljes evangéliumának meg-